2010. szeptember 19., vasárnap

szombat

Délelőtt nyűglődtem mindenfélével. Odakinn esett. Rányomja a bélyegét mindenre. Ha röntgengép készülne az agyam tartalmáról, hasonlítana a harminc éve raboskodó elítélt mindenmndegy képéhez. A naplóírással ráztam fel magam, amennyire tudtam.
Délben ráütöttem a karfiolra tíz tojást, megszórtam rengeteg borssal, és magamba tömtem. Lenyomtattam egy kávéval, és folytatódott a kóválygás.
A változást a napsütés hozta.
Kicuccoltam a szitált homokot, a bedöglőfélben talált cementet és a kiszáradt meszet. Kisvésővel felszabadítottam a téglát a fal mellett. Az üreget kitöltve visszakopogtattam a téglát, és a maradék kutyulékkal a ház elején húztam egy spakli szélességű rézsűt.
Nem mondom, hogy kemény beton vagy vakolat lesz belőle, de ami bepergett a résen, az azért hasznos, ami pedig kinn maradt, az elvezeti a rápermeteződő esőt.
Ha volna oltott meszem, még végigfestegetném a házat.
Igazából munka közben jön meg az alkotókedvem.
Este a telefonfülkébe korán érkeztem. A Samsungom ismét nem adott képet. Vakon nyomogattam a megszokott gombokat. Az utolsó számot tárcsáztattam vele többször is.
A falu pedig zsongani kezdett.
A kocsma egyfajta kulturális központ itt is. Hülyén hangszik ez a szó az én billentyűim alól – én hallom belül – de itt naponta megbeszélik a történéseket az urak.
Már megérett annyira az ismeretségünk, hogy egyre többen Szevasz Imi!-vel köszöntenek. Odalépnek, paroláznak, kapok mazsolákat az itteni életből.
Amikor Nufi felvette a telefont, nagy dirrel-durral épp egy szlovák rendszámú Škoda ért haza.  Mesélik nekem az öregek, hogy a harmadik vagy negyedik házat veszik meg a határon túlról.
Ez is ilyen csoport. Harsány tülköléssel kiabálós beszélgetéssel várják, hogy aki itthon van, kinyissa a kaput. Fiatalok. Magyarul beszélnek.
Kapok egy magnót és egy DVD-t, hogy nézzem meg, mi baja.
Este itthon kicseréltem a hálózati kábelét a DVD-nek. Semmi külsérelmi nyom. Fogalmam sincs, hol szakadt meg. Gyanítom, hogy a klimpelés nem sikerült a beöntött dugóban.

Klimpelésnek hívjak, amikor a vezetéket – jelen esetben a 230V-os villásdugóban – a csatlakozó felülethez nyomással rögzítik. Pl csőszerű vége van a dugvilla érintkezőjének belül. A csupasz vezetéket beletolják, és egy fogóval, kalapáccsal, célszerszámmal rálapítják.

A magnó már érdekesebb eset. Ennyire bóvlit még nem láttam. President névre hallgat.
Meg sem mukkan. A hátlap mögött mindenféle törmelék. Kosz.
Kiráztam belőle. A trafó büdös. Leégett. A magnó részből két kis gumiszíj hullik elő szakadtan. A hangszóró vezetékek lógnak mindenfelé.
A magnó bár  monó, két hangszóró van belül sorba kötve.  A kéz hangszóró közötti összekötő madzagból kiderül.
Ráforrasztom a zsinórokat. A páka süllyed a hangszóró kivezetésbe. Műanyagból van, de nem csak a kivezetést tartó bak, hanem a hangszóró kosár is.
Négy elem mehet bele, tehát 6Voltos.
Rákötöttem a tápegységet.
Semmi.
Húzogatva a potikat, fülsértő recsegésből előtűnik valami zúgás. Talán FM-en mutat KF zajt, de a kapcsoló gyötrése közben mindig leugrik a krokodilcsipesz az elemérintkezőről.
Megcsináljam?
Ezt ki nem fizeti senki.  Ja, és mennyiért? Ha egy trafót rendelek ide hozzá, a postaköltsége 2000Ft körül van a Sinitől.
Lám-lám.
Itt csak bartell jöhet szóba, de az is a következő visszatérésemkor. Trafóm van otthon. Mechanikai elemek is. Meghajtó szíj akadna itt is. De a kapcsolóival ellennék egy délelőttöt, és előre figyelmeztettek, hogy nem megbízható a tulaj.
Mennyire idepasszol Vekerdi Tamás interjújából (Müller Péterrel beszélgetett tegnap éjjel a tévében) az a mondat, hogy az az igazi munka, ahol az ember nem tudja előre, képes-e elvégezni. Van-e megoldás?

Nincsenek megjegyzések: