2014. február 15., szombat

Istenek és emberek


Megdolgoztatja az agyam ez a két szó.
Hegedűs Lóránt volt egy előadója a nemzetstratégia kidolgozására felkért alkotók gyűlésén. 2008-ban a Püski kiadó jelentette meg a könyvet, és Papp Lajos bácsi vezényelte le a szónoki mikrofon előtt beszélőket. Benedek Marcellt, Tóth Zoltán Józsefet,... s az utolsó előadó volt Hegedűs Lóránt.
Nagyon jó előadó. Kár, hogy már nincs közöttünk. Bár ha jól sejtem (emlékszem?), volt botrány körötte is.
Egyik mondata miatt írok most róla. Hogy nincs isten, a maga megfoghatóságában, mert ilyet nem fogunk tapasztalni. Viszont van másképpen.
Egy református egyházfő szájából is másképpen hangzik, és Szántai Lajosék értelmezéséből is előbújik valami.
Van még egy gondolkodó fickó, akit szeretek hallgatni, (Kisfaludy Görgy) s ő pedig a műszaki műveltségével magyarázgatja a templomok geomatriai díszítőfiguráiban az energia különböző állapotait.
Az ő beszédében az energia születése, létrejövetele mindenféle visszacsatolásokon, és energiaugrásokon múlik, Benne van az atomszerkezetről tanult mível(e)t(len)ségem.
És valóban, az anyag nem létezik, csak elektronpályákon rohangáló felfoghatatlanul kicsi részecskék, és valószínűleg azok is makrokozmoszai egy még parányabb világnak.
Mégis, miképpen jutott 'fel' ez az info a népmesékbe, mondákba?
Mert az égig érő fák, a gondolat sebessége valóban ott van az őstudásunkban. Még a hétfejű sárkányt nem igazán tudom ráilleszteni erre a tudásra, de majd csak sikerül.
Ezek az apró tudások mindig más rendszerbe állva hoznak új értelmet.

A Bakay Kornél mondta búcsúbeszédet nem tudtam végighallgatni Hegedűs Lóránt temetésén. Ez is fenn van a jutubin.  Viszont az utolsó István a király feldolgozáson füstölgését nagyon megértem. Különösen az őszinte vallomását, hogy e históriás - de ő mindenképp - tudja, hogy a szöveges emlékek mindig torzítanak valaki javára. A naplóbejegyzések is másnak íródnak, a krónikák is a megrendelő uralkodót dícsérik, s még akkor is közelebb járnak a valóhoz, mint amit ma ki tudunk deríteni belőle.
Most jönne a képbe Szántai. Merthogy ő a képes krónika képbeszédét is olvassa, és a koronázási jelvényeket is értelmezi. Vajon becsapja őt is a kódex?
Inkább táltoslovat ad alá.
De akkor melyik isten az igazi?
Amikor az isten az embert a saját képére teremtette, akkor nem azt kellene felfedeznünk, hogy mi magunk vagyunk az egyetlen pillanatnyi képmás?
Mindenki istene más.

A héten a zsebpárducunk felbosszantott. Állandóan támadott. Karmolt, harapott, és nem akarta abbahagyni.
Én nem szoktam ráütni, a bringakerekem marcangolásakor is csak ellöktem, de most éppen a csapot szedtem volna szét az erkélyen, és csak nem hagyott békén.
Rászóltam.
Félrelöktem.
Megfogtam a hátán a bőrt, és odébb tettem.
Megfogtam a grabancát, és ledobtam két lépcsőfokot.
Megfogtam a grabancát, és ledobtam majdnem a legalsó lépcsőfogkig.
Ekkor jött rá, hogy nem jó a játék.
Bejöttem a szobába, és lelkifurdalásom volt. Még megnéztem hogy kicsit sántikálva indult a vacka felé. Lehet, hogy eltörte a lábát?
Délután lementem megnézni.Ott feküdt a vackán, és minden simogatásra nagyot ásított.
Békén hagytam.
Másnap Attila hozta a párja noteszgépét, és őt kísértem ki a kapuhoz. Attilának is nekiugrott volna, de Attila egy finom billentéssel odébbrúgta.
Ma vitte el a gépét. A fekete ürdüngünk nem is közelítette meg. Csak az én lábamhoz dörgölőzött, és rájött, hogy miképpen kell behúzni a körmeit.
Most ez van.
Én csak ember vagyok, és több lépcsőben közöltem, mit is szeretnék. A szó valódi és átvitt értelmében is lépcsőfokok hordozták az információt.
A macska most nem sántít. Béke van.

Egyszerűen köthetném át az isteni közlést felém, a macska példájához.
Kössem?
Átlátszó volna.
Pedig ez a gét gondolatszál párhuzamosnak tűnik.

Nincsenek megjegyzések: