2014. június 13., péntek

2014 június 14 szombat



Tegnap mindenféle nap volt.  Anyuék nagy szatyrokkal hozták az elemózsiát reggel fél kilencre. Nufival félbeszakítottam a reggeli traccspartit, kinn napoztam a hajdani állomás kertjének kerítésénél a vonatra várva.
Egy duci lányt - asszony?-  mellőztem el az úton tipegett, Nádaskán dolgozik a postán, biztos lehettem, hogy nem kések el. Amint hallótávolságba került, megkérdeztem tőle: barna vagyok-e már, de kinevetett. Öt perc erre nem elegendő, mások évszázadokat töltöttek el a napon, hogy megfelelő színük legyen.
Ebédig megjártuk Jolikát. Anyukám megkezdte Mónika elrontását is. Kindercsoki csúszott az ifjú mama engedélyével a kisasszonynak, és az ürügy a látogatásra is megvolt. Ígértek nekem paradicsompalántát.
A palánta megszerzése hihetetlen veszélyek között telik. »Óriás libacsordák« zengik fülsiketítő dudájukkal, hogy rossz helyen járok. Én pedig szembefordulva verem vissza az arcvonalba fejlődő ellenfeleket. Mónika a kiskacsák locsolásával foglalatoskodik közben, anyuci  pedig eltűnik a fóliasátorban.
Ezek a kalandok  itthon már nem folytatódtak. Anyuval elültettük a paradicsomot. Két vödörben a tornác oszlopához madzagoltuk a fává növő fajtát, a többit a zöldséges kertbe ásta el anyu, és vagy kettőt elvisz Miskolcra az erkélyre is.
Laci bácsi közben füvet nyírt. Délig zúgatta a masinát, s ahogy közeledett hátulról a ház irányába, anyu egyre feszültebb lett. A végén már kiabált, hogy hagyja abba.
Ebéd közben benézett János is, mikor készülnek haza, öt perc múlva anyuék haptákban állva várták Jánost és Erzsikét.
Nem volt az annyira sürgős. De azért jöttek. Amint elbúcsúztunk, öt perc múlva csöng a telefon. Anyu itt felejtette a kávéját. De még Irénkénél voltak. Utána vittem.
Délután pedig tévézni akartam, de inkább gáztűzhely lett belőle. A nagy tévé javításához a kis asztal nem elég, nagyobb pakolászáshoz meg nem akartam kezdeni. Jön Kalász úr, és megyünk autós hegesztőmestert keresni.
Arra már nem emlékeztem, hogy fél hat vagy fél hét volt az ígéret, de fél nyolckor felpattantam a bicajra, és elpörögtem Perkupára. Ott megkérdeztem a kocsma előtt, hol lakik a  mester.
Megtaláltam, de nem vállalat el. Két infarktus után ő már nem vállal.
Vettem egy nagy lélegzetet, és benéztem Szögligetre. Ott pedig találtam embert, aki megnézi. Még nem mondom, hogy elvállalja, mert nem izom előre a medve bőrére, de már reménykedem. 

Nincsenek megjegyzések: