2015. január 27., kedd

Régi írásom. Nosztalgiázom?

 Agglegény

Megérintett. Már éppen elhúzódtam volna, és kerestem valami jó alibit, valamit, amiért észre sem venné, vagy legalább nem érezné, hogy... vagy hogy azért.
Aztán mégis hagytam. Melletem ült a buszon, szoknyája engedte szétnyílni combjait, és teljesen kényelmesen ült.
Nem volt izgató. Semmi szépség, arányosság, amit nőben észre vennék. Talán azért van hosszú szõke haja, meg olyan borzalmasan nagy mellei, hogy a természet valamit törlesszen.
Láttam, hogy kommunikálni kíván. Papírzsebzsebkendõt fog kérni... vagy megkérdi mennyi az idő. Könyvet, újságot remél, amelybe lopva átpillanthat. Rövidesen le fogja ejteni a szatyrát,.. kulcsát,.. valamit, amitõl én, az udvarias férfi felé fordulok.
Legalább most volna nálam valami műszaki könyv! Az kellően riasztó. Egyetlen
pillantás, és vagy tekintélyt, vagy férfifennsőbbrendűséget hirdet, meg azt, hogy nem érdekel a világ, lám én még itt is dolgozom, tanulok, bármi hasonló.
De most üres a kezem.
Rám nézett.

Kicsit elhúzódtam, hátha le akar szállni. Ő elmosolyodott, és annyit mondott:
 - Ma együtt szállunk le. 
Ez a nő tudja, hogy én hol szállok le? Persze. Csakhogy tovább szokott menni. Ezért máskor is nyugodtan melléülök. Õ belül, az ablaknál, én meg az utasok felől. Az öt munkanapból háromszor biztos.
Megmentő közeleg. A lépcsõl legalább százéves néni, reszketõ bottal a kezében, és erre nézett! Juhéj! Átadom a helyem.

 –  - Angyalkám, add át a helyed a néninek! - szólt az elõttem ülõ kislányra útitársam, mintha valami iskolapadból figyelmeztetné  az alvó diákot, akinek a tanár a nevét már felolvasta a naplóból.
Zsebredugtam a kezem, hogy legalább egy tollat bányásszak elõ, meg a bérletemben is marad régi szelvény,  azon mindenféléket lehet jegyzetelni.
Semmi. Egy árva cerka, egy tollbetét, radírgumi, leszakított fûszál sem akadt a
körmeim alá.
Üvölthetnékem támadt. Belül dörömbölt a kisördög, hogy én nem akarok ezzel a tehénnel megismerkedni, és legalább azzal a ragadós szemeivel  ne bámulna a szeme sarkából,  és  inkább gyalog járok ezentúl, vagy túlórázok minden nap,
csak  most szabaduljak.

  -– Tudja, hogy hanyadika van? - nézett rám a tehénszemû Héra kékségével. Feketére húzott szempillák, a ki tudja hány fok meleg  már összemosta kicsit a
kék szemfestékével.  Egy szõke nõ egyébként se emelje ki sötét színekkel a szemeit, mert borzalmas.

 –-  Nem tudom.  - feleltem majdnem mogorván, és próbáltam ismét terepszínt ölteni.
 –-  Akkor majd én megmondom.  21.  Az anyám születésnapja.
 – - Gratulálok. - motyogtam az orrom alatt,  de semmi kérdés, hogy hányadik, és még a fejem is a szemközti tinilány melleire fókuszáltam. A kis szeplõs baba nem láthatta, mert a fejével egymagasságban egy csellót tartó barátnõ állt a hangszerével együtt jó maszkot, jó búvóhelyet jelentett. Meg egyébként is az autonómiám visszaszerzése volt a cél.
 –- Anyám ma odaköltözött maga mellé a földszinten.
Püff. Akkor ezentúl  hivatalosan létezhet a közelemben.
 - – És szeretném elkérni a telefonszámát, mert esténként felhívnám, ... persze csak, ha nem zavarok.
Nem? Nem zavar? Esténként? Ott nálam?..
  -– Tudom, hogy egyedül él, és hajnali kettõig is égni szokott a lámpája. Tudom, hogy hol dolgozik, meg azt is, hogy verseket ír.
Ez nem lehet igaz. A születésem pillanatát  nem számolta ki?
 –  - Azt is tudom, hogy a szűz jegyében született. Most meztelennek érezheti magát. Ennyire nem kellene megijedni! Nem örökre akarom. Pár hétig csak, ameddig bekötik neki is a telefont.
Ez jó. Még mindig nem szóltam egy szót sem, csak megkapaszkodtam az elõttem ülõ széktámlájába. Nem akarom. Ezt a nõt, az anyját, a pereputtyát, és senkit. Nem akarok átjáróházat a lakásomból, és reggelente nem fogok azért mindig beágyazni, mert valaki bejön a szobámba, és odaterpeszkedik, és ráül utcai ruhában az ágyneműmre, s még beszélgetni akar arról, hogy mit főzött, meg utána még bevásárolni is nekem kell majd, meg hol fahéjért, hol tejfölért dugja be az orrát, és amikor végre hazatérek valakivel, akkor a telefon átrendezi az életemet... De azt fogom mondani, hogy nem fizettem, és kikapcsolták...
– - Tudja, én postán dolgozom, ismerem az adatait.  A mobil drága lenne,.. ugye számíthatok magára! Sõt a számát is tudom. De mégiscsak jobb megkérdezni. Mégsem olyan tolakodó.
Méghogy nem tolakodó. Hát micsoda? Egyenesen a csöndes kis világomat irtja ki. Egy elefánt a porcelánboltban. Nem jó. Egy macska az egérlyukban. Kifelé!
 –  - Én átadnám magának a vonalat. Addig ...
  - – Nem, ezt én nem fogadhatom el. Bár a kötvényes telefonnál csak egy átírási díj, aztán...
 –  - De nagyon szívesen. Én egész nap alig vagyok otthon...
 – -  Elég volna, ha egy kulcsot adna a lakáshoz. Mama még fõzne ia magának vacsorát, mire hazajön.

Úristen! Esetleg még ágyba is bújna velem?

 – -  És volna még egy kérésem. Bedöglött a tévéje, és a sorozatok az egyetlen szórkozása. A bátyám holnap megcsinálja neki, de ma este, ha beülhetne magához....

Neeeee! Ebbõl hogyan mászhatok ki?

Aztán a buszvezetõbõl kitört a nevetés. Félreállt a járgánnyal, és kis monitoron visszajátszották a felvételt. Aláírattak velem egy szerzõdést, hogy a kandi kamera rögzítette felvételt kábeltévés hálózaton lejátszhatják.

Hm. Legalább a gondolataim nem hallatszottak ki.

Otthon  a hűtőből előhúztam egy fél dinnyét, falatozni kezdtem a tv elõtt, amikor csengettek.
Egy ajtótok szélességű hölgy állt velem szemben, és megkérdezte, hogy telefonálhat- e...............


2 megjegyzés:

MJ írta...

:)
Eddig sem szerettem buszozni. :)
És többé az ajtót sem nyitom ki! :)

Hanczur írta...

Feloldásképpen tettem ide a két szemrevaló tyúkot.