2015. február 27., péntek

Még van tízpercem...

... amíg Nufi befejezi az óráját. Gondoltam, addig megnyitok egy bejegyzést.
Reggeli elmélkedésem a korunk érdekességéről indult be.
Ahogy az áttelepülésünk az országhatár mellé nem jelentett teljes elszakadást a korábbi ismerősöktől, sokkal bátrabban indultunk neki.
Már gondolkodtam rajta, vajon régen az egyház kihelyezett bástyái mit szenvedhettek az első hónapokban, években.
Nem látok bele, de Péter is jár kocsival Miskolcra megbeszélésre. (Biztos van ennek szakszava is.) Szóval feltöltődés lehet a sok nem épp szakmai társaság után az ismerős környezet.
Van azért valami fal is ebben a szervezetben. Nem Péterre gondolok, mert nála pont nem éreztem a megismerkedésünkkor.
Attila más képet mutatott, és még egy kollégájával találkoztam 1-2 hete az ajtajában. Vittem neki a megnézett DVD lemezeit vissza, és az a fickó ott állt az ajtóban. Ha környékbeli falusi lett volna, akkor biztos tegeződve köszön, vagy nem fürkész a szemeivel.
Ilyenkor a kicsit zavart figurára állok be. Fogalmam sincs, miért.
Mindegy, kisegített Kriszti. Előjött a konyhából, és a kezébe tudtam nyomni a lemezeket, majd spurizni haza.
Nem biztos, hogy ez a legtermészetesebb viselkedés, csak így működöm.
Meg pár dolgot nem értek.
Tegnap becsöngetett egy fiú. Hogy megvenné a motoromat.
Mondom, hogy nem eladó.
De megnézné.
Minek?
Elmentünk, megmutattam, és nem változott a véleményem. A motor marad. Meg fogok tanulni vele motorozni, és eredetileg is Miskolcra akartam vele járni bevásárolni. Valószínűleg van még vagy 10-15 évem, amíg bringán kibírom a 60-120km-es utat, aztán kell a gépi segítség.
Ezt is elmondhattam volna a fiúnak, de nem mondtam. Inkább azt mondtam, hogy emlék valakitől. Ez is igaz, csak nem döntő érv.
Az már inkább zavarna, hogy én kaptam, és pénzért adjam tovább.
Ennyit az én élelmesnek nem tűnő logikámról.
Ha már magam is bonyolultnak tűnök magamnak, akkor hogy lennék képes megfejteni másokat?
Sehogy.
Talán ezért tűnik egyszerűbbnek a városi életforma után az itt élők közössége.
A hétvégi vallásos összejövetelek évszázadok óta összehangolják - amennyire lehet - az életet. Aki tanít, az azért, mert ezt tanulta, és aki tanulni megy, az azért, mert most tanulja.
Én az iskolában tizenéves kiforrottságú tudásból épültem. Ma meg már annyi előnye sincs.
Viszont rácsodálkozhatok az időtállóra is.
Ebben van azért valami hiba is.
A tanulás mindig könyvekből, vagy rögzített anyagból épült a fejembe.
Az élő előadó -tanár- élményt adott, és hamar elfelejtettem.
A tudás megszerzéséhez oda kellett ülni a könyvhöz, és lassan beégetni a megfelelő memóriarekeszbe.
Most sem változik a módszer, csak az audiovizuális technika - mondom magyarul : pl a jutubis előadások - is konzervek. Visszapörgethető, sokszor ismételhető, és egyedül hallgatva beépülő anyag.
Szántai előadásaiból már bennragadt anyag most ismerősként köszön vissza a Zajti Ferenc könyvből. Kell hozzá Szántai?
Hogyne kéne! Ő ad lelket a 'tananyagnak', mint pap a bibliának, de csak lelkesedésből nincs tudás.
Itt van még Dávid Gyula is. Az MCSE előadásain két-három órás repülésbe visz, csak az ő forrásait még nem  olvasom. A matematikai alapok megvannak, csak rozsdásak. Úgy értem, hogy a fejemben.
Lenne gyakorlati haszna is?
Hogyne.
A műholdvevő készülékem beállításánál a tányér dőlésszögét és elforgatását sem tudom kiszámolni a koordinátáim alapján. Beállítani tudom, mert elsétálok egy másikhoz, és kb oda húzom az én antennám, majd a műszert figyelve 'betaposom' irányba.
....
hosszú lesz a bejegyzés, megyek átöltözni. Jön a bevásárlás.

Nincsenek megjegyzések: