2015. június 22., hétfő

Emlék a múltból.


Téma: otthon
  ______________________________________________________________________________________________

 Késõ délután volt. Félálomban a leveleimet olvasgatva ért a zaj. Távoli csörgés, aztán hangos berregés lett belőle.
Kinéztem a lyukon, a lépcsõházban sötét volt, de hosszú hajat láttam a
kémlelõnyíláson.
Kinyitottam az ajtót. Adél állt előttem, és látszott rajta, hogy rossz passzban
van. Annál is inkább, mert visszahozta a könyveimet. Utoljára akkor volt nálan, amikor vált. Akkor minden másnap itt ücsörgött, amint a gyerek elaludt.
 - Szia!
 - Bejöhetek?
Csak úgy, köszönés nélkül. Bevágtatott a fotelembe, és csendben maradt.
 - Géza?
 - Õ.
 - Itt volt?
 - Nem.
 - Akkor mitől vagy ideges?
 - Attól.
Ült, lábait magához húzta, piros papucsai lenn maradtak a szõnyegen.
 - Nem fázol? Mit csinálsz? Nincs valami meleg itt.
 - Van rajtam melegítő.
Szeme összeszűkült, hergelte magát, és elébe mentem.
 - Úgy belenéztem volna képébe!
 - Nem jött el. A telefonba még elmondta, még nem visszakozott, és pénzt is hoz. Az iskolakezdésre vesz köpenyt, meg táskát is.
 - És, legalább elküldte?
 - Találd ki!
 - Szerintem telefonált....
 - Azt sem.
Lehajolt, sírt, vagy csak rázkódott, nem mertem közelebb ülni. Mintha a diákkorom 'nőügyei' tértek volna vissza. Egy vállamra boruló könnyes ölelés miatt repkedtem 24 órát, hogy másnap jöhessen a felismerés, megint jó voltam szennyesládának.
Azért hoztam egy csomag papírzsepit.
 - De Aninak akkor a legjobb, ha nem így beszélsz az apjáról.
Kifújta az orrát, nézett rám azzal a gyönyörû nagy szemével, és járt, zakatolt
az agya.
 - Én nem akarok hazudni a gyermekemnek!
 - Csak nem kell a véleményedet hozzáfûzni. Ani már elmúlt 7 éves, és nem buta.
 Láttam rajta, hogy felmerült benne a részrehajlásom. Hagytam még egy kicsit. Ő most nem gondolat, hanem érzelem.
 - Ezt most miért mondod? Tudom, hogy nem buta. Tudom, hogy az apja is fontos, és nem akarom ellene nevelni.
 - Ez most a megtanult szöveg, és szeretnék egy kicsit a mélyébe evezni ennek a víznek. Szeretnék beleborulni csónakunkkal,...
 - ... csakhogy ez a csónak nem közös. - húzódott hidegebb vizekre.
A megérzés jó volt. Ma kellett kiugrani a halacskának. A méreten aluli nem csak erkölcstelen öncsalás, hanem az íze is más.
 - Nevezd aminek akarod. Te most az én bárkámon ücsörögsz. Vagy elfogadod a hasonlatomat, vagy ne kérj tanácsot. Nem akarok nevekkel fogalmazni. és
összehasonlítani sem valósággal...
 - Most mérges vagy?
Belül már kiengedtem, de a görcs emléke jelzett az agyközpontnak. Szerettem
volna kikapcsolni végre az embert, szerettem volna az a gép, tiszta elemzõ
logika, vagy filozófiai példabeszédre specializálódott nem nélküli ember
formájú valaki lenni, akihez visszatért egy másik ember. De csak belém bújt a
kisördög, és megfogtam a kezét.
 - Szorítsd meg a kezem! - mondtam, hogy mégis visszaszerezzem a szót. Õ pedig, bár sejtette benne az irányítás megszerzését, szót fogadott.
 - Ha most valaki minket néz, akkor mit lát?
Megrökönyödött-
 - Mit akarsz ezzel mondani?
 - Csak válaszolj.
 - Hogy fogom a kezed.
 - Ha hall is minket, akkor mi lesz a véleménye?
 - Sejtem.
Most elengedtem a kezét, és úgy folytattam.
 - Ha ennek az embernek elkezded elmagyarázni a szituációt, amit lát is, meg
   hall is, az akkor is manipuláció, ha magadnak letagadod.  A kislányod pedig
mindennel tisztában van, és amit nem õ kérdez, az tõled minden magyarázkodás.
Neked is rossz, és neki sem jó. Tehát kíméld meg tõle, de mindenre válaszolj,
amit megkérdez.
Ekkor már õ ölelt meg. Hosszan, és puszi nélkül. Majd elment. Reggel a
postaládámban egy kockás füzetlapon olvastam a szót: KÖSZÖNÖM.
Szóval a szerep maradt. Hallgatni még mindig jó vagyok.

              2000.10.13. 17:35:03

Nincsenek megjegyzések: