2017. január 8., vasárnap

Attila titka

A titok a fában lakozik. Rovás őrzi, míg el nem égetik, el nem korhasztja az idő, s amíg meg nem fejtik.
Nekem az igazi fám a tréfa. Abba faragom bele gondolataim, s nem tartom meg. Nem titkolózom. Így sem érthető. Nem egy értelme van. Bár csak egyet billentyűzöm bele. Egy reccsenésnyit, egy szálkaszúrást, egy égésnyomot.
Nevetni is én tudok rajta,
Viszont Attila több fát nevez meg. Igazi fákat. Nyers, vagy festett, lakkozott, politúrozott, fűrészporos, esetleg rétegelten ragasztott. Szivarkákból összeillesztett valamik. Vajon a ragasztás takarja a titkot? Csiszoljuk le a munkáját, hogy meglássuk?
Hasítsuk fel, mint a világszép nádszál kisasszony burkát? Úgy, víz nélkül?
Ha hozzájutok, megölöm. Ha megfejtem, már nem titok. Ha nem táplálom, eltemethetem. Sírhat a többi nádszálba zárt leányka.
Ha nem tudom megállni, és a másikat is feltárom?
Kettős gyilkosság.
Nem szabad tehát Attila titkát megfejtenem,
Legyen az a tölgyek közé szőtt pókhálóba fenyőtűvel odavarrva!
Legyen csak igazi titok!

2 megjegyzés:

Muzsi Attila írta...

Ha türelmem nem lenne véges, kitartásom is több a kipattant gondolatnál, megírnám életem regényét, azaz a négy titok feltárását...de oh...annyi a tennivaló...:-)

Hanczur írta...

Nem baj. Majd megírod. Kitapossuk belőled. ;-)