2017. január 7., szombat

Vége egy korszaknak

Pár év volt. Több részletből. Az utolsó része az éjjel távozott.
Először izgalmak, később a megszokás, és mostanában néhány másodperc naponta.
A mongol futóegerekről emlékezem így.
Már nem is tudom, hogy hány éve született egy karácsonykor anyunál Miskolcon. A többiek már rég itt hagyták. Egyedül kergette esténként a kereket, és jött reggelente az almacsutkáért kézhez.
A múlt héten megjegyeztem Nufinak, hogy nem nagyon nyitja már ki a szemét. Sokkal kevesebb almot rágott magának, és ma reggel ott feküdt a sarokkotorékja tetején.
Reggel megraktam a kályhát és a parázsra helyeztem. Végignéztem, amint elhamvadt. Így búcsúztattam nevenincs egérkénket.

Nufival beszélgettünk a hamvasztás alatt. Hogy reggel négy körül, de inkább előtte arra ébredt, hogy szívleállás miatt...
A mondatot nem folytatta, de nekem behelyettesítődött a kis állat. Ő felébredt.

Még szóba került, hogy valamikor úgy érezte, nekünk mindig lesz mongol futóegerünk. Most már macskánk van. Nem is egy.
Felolvasott két verset Fodor Ákostól. A második szólt a mindig és soha betarthatatlanságáról.

Az élet inkább korszakokról szól, s maga is véges. A mindig és soha pedig úgy tűnik, csak pillanatnyi.

2 megjegyzés:

MJ írta...

Sajnos. Kedvenceink hozzánk mérten (általában) rövid életűek.

Hanczur írta...

Érdekes, de nem vagyok szomorú. Nyugodt vagyok, mert jó élete volt. Legalábbis annak láttam.