2017. július 16., vasárnap

Gandikacsa

Szabadon akart megdögleni.
Haragszom rá.
Tegnap éjfélig kergettem, hogy jöjjön haza. De elbújt, és ma már nem került elő.
Az anyja meg le sem ...



Ma nekiestem a málnásnak. Megint magasabb benne minden gyom, mint a málna. Pedig már egyszer kipucoltam. Miközben ráncigálom ki a csalánt, a kórót, pereg a félérett málna a földre. Ha érte nyúlok, megcsíp a csalán, ha el is érem, egyet leszakítok, több megy a földre.
Nufi állandóan azzal biztat, hogy túl nagy ez a két kert.
De még nem nőttem fel hozzá. Még tolom a fűnyírót, a kaszát, a sarlót, és nyelek nagyokat, amikor a pofámba röhög a gaz. Megköszöni a teret. Én takarítottam ki neki előtte. A kultúrnövények meg csak éppen életben maradnak.



Reggel ismét Attila blogjával kezdtem a napot. Érzem a buktatót a logikájában, hogy a magyar paraszt a múlt századfordulón nem alkalmazkodott a zsidó tempóhoz. Nem akart több pénzt a holmijáért, csak amit ő akart, ezért a kereskedő nép központosította a vagyont, az erőforrásokra rátette a kezét, és utána tudott olyan hatalmi rendszert létrehozni, amiben adókkal, fegyverekkel kiszorította a életteréből a földművest is, és vele a természetben a természettel együtt élő lény logikáját is.
A városokba gyűjtött lakosság pedig távolról hozott csecsebecsékkel traktálva az indiánok mintájára gyérül, majd elhullik.



A tudás hatalom. Ma is. Tegnap Kínáról mondták el a rádióban, miként épített egy afrikai ország területén óriási hadi bázist, és az az ország ettől a védernyőnek nevezett megoldástól már Kína tulajdonának is tekintheti magát.
Beengedtük Európát? Be. Beengedtük a NATO-t? Be. Tettünk valamit az új nagybirtokos rendszer ellen? Nem.
Beengedtük a nyugati médiát? Be. De már a Szabad Európa rádiót sem lehetett a határokon kívül tartani. Pedig akkor még épült az ország.
A sok kivándorló ember valóban azt hiszi, hogy a csecsebecséktől fogja jobban érezni magát. Az elcsaltak helyére pedig jön a még szegényebb, és butább.
A hetvenes években a városi első generációs emberkék vették a hétvégi telkeket, és vitték a gyerekeket is. Valami élt a múltból, a zsigerekből. Nekem már anyu is Miskolcon született, nem is volt telkünk, nem is szoktam hozzá a földhöz. Az eszemmel már tudom, hogy hiba volt. Nekem is a csecsebecséim a fontosak, és utána nyögök az összegyűlt kerti tennivalók alatt.
Én is az a buta vagyok, aki idejöttem, és 'sokk' a tennivaló. Megroppanok alatta. Nem érdekel, mert ebből a fuldoklásból amíg leér a lábam, ki tudom emelni a fejem, és közben megszülöm, kiizzadom a lábtempót, a kartempót, és csak akkor megyek a mély vízbe, amikor már siklom a 'víz' felszínén.
Még a butát meg akarom magyarázni.
Aki a melegebb éghajlatról jön, annak a mi növényeink ismeretlenek. A legjobb szándékkal érkező pálmatudor sem fog itt tanyát verni, legfeljebb a markát tartja a segélyért. A borsodi cigányokat is visszazsuppolták Kanadából. Alkalmatlanok voltak a beilleszkedésre.
Itthon még tudtak vasat gyűjteni, lomizni jártak a fővárosba, és erre a szomszéd falvakban is elvannak valahogy. Ők bontanak. Mi pedig nem építünk.
Fészbukos megjegyzésre szakadt ki belőlem nemrég, hogy értelmetlen szegényezni. Ezt az országot mindig a szegények építették, és sok gyönyörű táj, épület, műalkotás maradt utánuk.
Aki innét elmegy, az elmegy máshová szegénynek. Ha beéri a csecsebecsékkel, akkor is idegen marad.
De nézzük meg Németországot. Az 1900-as években hányszor volt koldus szegény? Kétszer minimum. Elmenekültek az országukból? Frászt. Felépítettek egy jóléti államot, ami már másnak is tetszik. Jó a marketingje.
De olvasok Svájcról is érdekes történeteket. Egy magyar írta, hogy közintézményt kellett felszerelnie mindenfélével. A történet lényege nem a felújítás, hanem a szemlélet.
Bár kis összegből kihozta volna, de kioktatta a főnöke, hogy amit a községben meg lehet venni, azt onnét kell, amit a szomszédból csak, azért a szomszédig kell elmenni, és ami az országban nem készül, azon el kell gondolkodni, vajon tényleg szükség van-e rá.
No itt az a szemlélet, amit nem ártana meghonosítani.
A Szent Korona országa nem volt egy nyelvű. Ezt már belénk verik az iskolában is. Az idetelepített lakosság jött bányászkodni, ipart művelt, és így tovább. Itt komjátiban az öreg házban találok olyan orrkarikát, zárat, patkót, egyéb terméket, amit az ide települt svábok, tótok kalapáltak, hoztak létre, és ha genetikai különbséget nem találnak közöttünk, az elárulja, hogy volt itt átjárás, nyelvcsere ide is, oda is. Akit békén hagyott a politika, az alkotott. Megélt az alkotmányaiból. Csecsebecsékre meg jóval kevesebbet költött. Tudott örülni még egy vég selyemnek is. Kincs volt a kelengyés láda is. Még olyanról is hallottam, hogy koporsónak is használták.
Ma meg a két magos pentium már ócskavas, pár év után csak veszélyes hulladék. És vajon hány mázsa málnát kellene termelnem egy mai számítógép értékére?
Igaz, a málna sem örök. Leszedés után vagy megesszük vagy fagyasztjuk, esetleg más módon tartósítjuk, mert különben mehet vissza a komposztra.
Semmi nem örök. A kiskacsám sem. Tegnap éjjel elkeseredetten mondtam neki, hogy ha nem én foglak meg, nem éled túl az éjszakát. A macskák nem anyádhoz visznek haza.
Már csak egy kis kacsánk van a négyből. Ezt kell megvédenem önmagától.
Mondjam párhuzamnak, hogy Magyarországból is csak egy töredék, és nekem, nekünk kell megvédeni magunktól. Mert a tisztes szegénység odafigyeléssel jár. A gazdagságot meg nem ismerem.

3 megjegyzés:

Muzsi Attila írta...

Köszönöm, hogy olvasod a blogomat, nem is tudom mivel érdemlem meg, hogy rám külön kitérj a blogodban?
Azon a kevés helyen ahol megfordultam itthon (Erdélyben), azt láttam, hogy akinek van, az nem tudja megbecsülni, oda sem adná annak aki megbecsülné, de sajnos az elmúlt húsz évben elfogytak azok is, akik ha odaadták volna neki, esetleg megbecsülték volna. Fontos tényező, mert erre megy rá életem, hogy legyen amit megbecsüljek. Mire kifizetem, erőm se lesz a füvet lenyírni róla. Fiam okos, majd valamikor rá fog jönni miről beszéltem és álmodoztam, de őszintén jobban szeretném, ha inkább az anyjára üt és gyógyszerész lesz. Genetikailag megvan hozzá az esélye.
Amikor teljes gőzzel működtettem a műhelyt, három állandó embernek adtam munkát, de nem volt ritka alkalom, amikor öt hat embernek fizettem a reggeli kávét munkakezdés előtt. Az egyik srác, akinek életet adtam a kezébe, mai napig, a nekem ki nem fizetett házában alkoholizál. Rendezni tudtam volna három embernek az életét, ha megértették volna miről beszélek, de nem értették meg és erre sosem lesz esély.
Hirdetem erdélyi netes hirdetőkben, hogy keresem a műhelyemhez méltó asztalos vállalkozót, mert gyengülnek karjaim, és ezentúl sem fog erősödni, szeretném, ha valaki hasznát tudná venni, esetleg majd átvenné, lehetőleg nem kínai vagy koreai, vagy más mezítlábas. Egy nem sok, de egy lájkot sem tudnak megkaparintani hirdetéseim.
Valahogy így csúszik ki fajtánk kezeiből a föld, a lehetőség, a tudás, a gyakorlat.
Most valamennyire lecsapolta Európa a helyi cigány szaporulatunkat, nem itthon kéregetnek, lopnak, csalnak, hanem a fejlettebb országokban. De látom, hogy megelégszenek majd belőlük, és lesz visszaverése a dolognak, s akkor mint özönvíz fog hatalmasabb erővel ránk szakadni a nyomorúság, és mi nem vagyunk felkészülve semmire. Élőben láttam Magyarigen, Sárd sorsát, ahogy napról napra belepték a cigányok, a kihalt magyarok helyébe háromszor annyi idegen jött, gazda portákon nem barackfák ontják illatukat, hanem bömböl a mánele és burrognak a kidrótozott szkutterek. Mi az öreg jóistenből élnek ezek, nem tudom, én szakadok meg és határidőt meghaladva fizetem az áramot s mindent. Ott a történet azzal kezdődött, hogy a kártyás grófok olcsó munkaerőként hoztak egy pár igénytelen cigány illetve oláh családot. Mint a pici rák aztán jó nagyra dagadt pár évtized alatt.
A magyarság politikusai meg börzézik a voksainkat, hol ennek a kormánynak, hol annak, mi polgárok meg megszoktuk, hogy egyedüli hasznunk belőlük, ha a magyar napokra elhozzák az Eddát, vagy Omegát.
Gazdasági koncepciónk nincs. Nép, valahogy élj meg, aztán vasárnap tessék szépen felöltözve templomba menni.
Nézem ezt a hatalmas fűzfámat, valamikor három botot dugott el oda Péter bácsi, mert kérdezte volt, mit hozzon nekem. Mondtam, hogy botot a fűzfájából, mert szeretem a fűzfát. Közben a környék bozót fáit kivágatta az illetékes és az ég madarai az én fűzfámra fanyalódtak. Van itt ezen mindenféle madár, fakopáncstól kezdve amit akarsz. A tető réseibe is beköltöztek, kuvikkol, sípol, csipog ott minden. Nekik ez a hazájuk. Nagyjainknak egy fűzfányi projektjük sincs. Ők az illetékes fakivágók. És mi fanyalódunk kisebb helyekre, vagy költözünk. Ebben a pillanatban teljesen mindegy, hogy régebb ki volt, ki nem volt, nekünk most kellene valamit csinálni. A svájci modell azért nem jó nekünk, mert bennünk nincs ilyen összetartó erő, főleg mi magyarok nagyon undokok vagyunk egymással. Egy olyan meglátásban kéne gondolkodni, ami több ilyen fűzfának adna teret, hogy megtapasztalván annak védelmét és hűsítő hatását, másoknak is kedve legyen oda költözni.

Hanczur írta...

Az első kérdésedre tudom a választ. Azért olvaslak, mert érdekel a sorsod. Nem csak az Erdélyből idemenekült embereké, hanem az ott küzdő magamfajtáé is.
A másik érdekesség, hogy itt a határsávban nem is tudom felfogni, mit tettek az emberekkel 100 éve, de mindig beugrik a gondolkodásomba, amikor látom a piros fejű S betűs betontuskókat meredezni az út szélén.
Ezen kívül belépett egy újdonság is a tudatomba. A Szent Korona tana. Na nem lettem apostola, meg még vallásos sem lettem tőle. Egyszerűen rádöbbentett, hogy a múltunk itt a Kárpát medencében nem osztályharcok története, mint azt az iskolában tanultuk.
Ez a gazdag táj mindig mindenkinek kellett, és amit lehetett elhordott innét. A törökök voltak, aki utoljára építettek is ide dzsámit, meg török fürdőt, de a sógorok óta az agyunkat fertőzték meg, és csak nyiszitelnek, aláznak, és belső ellentéteket korbácsolnak fel.
Amióta olvasom a bibliát is, a módszereik is átlátszónak tűnnek.
Mégis feltűnt egy olyan erő, amelyik - bár szerinted külhonivá lett szavazókat kerít maga mögé - össze kezdi terelni a szétszóratott magyarságot. Kicsike lépésekkel, látszatnak tűnő papírokkal, de aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli.
Anyagi erőforrás nincs igazán mögötte. Az 1920-ban ismert összes anyagi erőforrást lenyúlták a környező hiénák. Állítólag Románia már ezéven lehagyta Magyarországot életszínvonalban. 100 év alatt aranybányástól, szénbányástól, fakitermeléssel, stb. Jó. De boldogok az emberek?
Nem látom.
De sehol nem látom. Németországban sem láttam.
Neked ott a nagy asztalos csarnokod, és a házistudiód, meg a feleséged és a fiad is.
Legalább Te lennél boldog!
Azt lenne jó látni.

Muzsi Attila írta...

Azt tapasztalom, ha csak a magam életét veszem, talán boldog vagyok, de fene tudja miért érdekel a többi ember sorsa is. Sokszor eldöntöm, ne foglalkozzam a mások dolgaival, csak azzal ami engem érint, de ezt a bölcsességet nem tudom a minden napjaimba illeszteni. Irigykedve nézek el másokat, amilyen natíve képesek csak a saját problémájukkal foglalkozni, semmit nem vetítve sehova, senkire, teszik ezt teljesen megbékélt lelkiismerettel.
A tehenész elment szabadságra, annak a testvére helyettesíti, az idehozott valami rokonjait, van köztük egy fiammal egyidős forma leányka, elnéztem amint a tehenek egy részét felügyeli amíg a kerítés mentén legelnek, ő addig egy téglarakáson üldögél és gondjaiba merülve lusta mozdulatokkal hajtogatja magáról a legyeket. Szemmel láthatóan kényszer neki ez a helyzet, buksijában messze van valahol, de engedelmeskednie kell. Mert közben az unokabácsi valahol alkoholizál és szívja a félnapi bér értékét szivar által. De a családi struktúra tehénpásztorságra ítéli a leánykát. Ebből az alázatból nem fog tudni kinőni a leányka, hiába fiatalon tudja mi a munka, mert nem fogja semmire se vinni, amíg nem áll talpára.
Figyelem gondolataiba elmerült buksiját, és elgondolkodtam, hogy vajon hány generáció kellene ahhoz, hogy ez a lány az lehessen aki tudna és akarna lenni? Miért tűr el a hazafiság alkoholista fatalistákat és miért nem szereti a fejlődést?
Lám, megint más foglalkoztatja az agyamat, mint a magam dolga.
De hát ott van, ingerel, nem tudom azt mondani hogy nem látom, nem érdekel. Kiéheztetett kutyáiknak lejárt cukormentes kekszeket pottyantok (amit nem adhatok embereknek, bár én is azt szopogatom néha, mert még baj lehet belőle a patikában), borzasztóan szeretnek emiatt.
Szülei fejében meg se fordul a kislány akarata, vágya, magára kieresztik, hadd terelje a teheneket. És több tucatjával látom itt az ilyen sorsokat. Ami legjobban fáj, hogy ezekben a gyerekekben sem fogan meg a fejükben, mert semmi sem ingerli őket, hogy több legyen mint mire szánják. Könnyű elképzelni, hogy mekkora elégtétel nekik 28 lájk a saját szelfiükre. Nem munkájukra, gondolataikra büszkék, hanem egy kifényesített képre, mely véletlenül olyan pózból sikerült, hogy szépnek látszanak.
Ilyesmikkel foglalkozva nekem nagyon távolinak tűnik a Korona dolog.
(úgy látszik a napi adagomat itt fogalmazom meg... :-) )