2017. november 10., péntek

Katalin kaszálj el!

A gyermeknóta szövegét egy kicsit más pontokon bontottam szét. Pedig most nem polit-izélni akarok.
Nufinak felolvastam a tegnapi bejegyzésem, és neki nem ugrott be elsőre, miről szóltam... volna.
Hízelgett, hogy Móricznak vélte a szöveget. Azonnal hat rám minden olvasmányom. Most épp a Galamb papnénál tartok. A hihetetlen türelmű Énok pap elveszi feleségül az elkényeztetett úrikisasszonyt, és már a mézes hetek alatt ízelítőt kap a női szeszélyből.
Nem fogok túrkálni a múltamban, csak időnként kiráz a hideg, mitől menekültem meg. Lehet, hogy én is tudnék igazi könyveket megtölteni valós sorsokkal, bekezdésenként nyúlva a borospohárért, és vagy megértem volna a mai napot, vagy nem.
Ez már nem derül ki.
Reggel még átolvastam Attila mai kirohanását. Lerántja a fátylat a saját lábra állás szépséges szobráról, mert torzó az. Hiányzik keze-lába, de isten kell egy élő organizmus létrehozásához, kevés két ember. Asztalos nem lesz valakiből pár video megnézésével, és Géczy Gábor, vagy Molnár Géza sem kecsegtet gyors sikerrel, nyugodt élettel egy dzsungelbe induló úttörőt.
Időnként kiszakad belőlem is a városi elkényeztetett figura, s nyafogok az állataimra, növényeimre, de még egy futópad motorvezérlése is megdolgoztat, s eddig ellőtt patronjaim is vakölténynek bizonyultak. Ötetem van, de még mindig nem mozdul az a szemét gumiszőnyeg.
Aztán tovább gördül a kocka, a nyolcszög, s végül kerékké kopik. Akárcsak Attila rajzán.
Mégsem beszélném le a barátját a kalandjáról. Akiben van kitartás, az a függőleges sziklafalon is felmászik puszta kézzel. Ha beleesik, kijön a kútból törött lábbal. Asszonyt farag a kényeskedő dámából és férjet a tohonya melákból.
Két emberen fog múlni. Tudnak-e egy hullámhosszon rezegni évtizedekig.

2 megjegyzés:

Muzsi Attila írta...

Nekem azt mondták, hogy soha ebben a büdös életben nem leszek asztalos. Bénáztam pár hónapot egy Kolozsvár melletti faluban egy korcsmáros hirtelen asztalos műhelyében, ki azt hitte egy kis kombinált géppel belép a bútorgyártás bizniszbe és csak pár ügyes asztalos kell oda. Onnan lelombozódva elmentem egy kolozsvári céghez, a próbamunkám egy fa elem bemarása volt. Szerencsémre közben elment a főnök, volt időm bénázni, közben fordítva tettem fel a marókést, füstölt a fa tőle, rájöttem, megfordítottam és végre lemartam. Végül felvettek. Nem dolgoztam ott egy évet, a következő évben kényszerből saját lábamra álltam. Hihetetlen sok marhaságot csináltam, sokat ráfizettem, de szorgalmam előbb utóbb betörte konok fejemet. Ha most ez a csaj rám írt volna, a next levelben asztalos pszichológusa lettem volna és bármilyen kérdéseben eligazítottam volna. Az emberek szeretik, ha hitegetik, ha mesékkel ringatják. Ahogy mondod, majd megkapja az útját.

Hanczur írta...

Még nem is a szakmai fogások elsajátításétól féltem az ilyen embert. A kényszer megszüli a megoldásokat mindenben. A megrendelőfogás és a munka értékének meghatározása lesz a lehetetlen küldetés. Közgazdasági végzettséggel is nagy feladat, de kiszolgáltatott helyzetben, amikor valakinek benne az anyagban a pénze, az áramszála és a gépamortizáció, s kiderül a megrendelőről, hogy nem jött meg a várvavárt pénze, meg ha nem tudja elvini, akkor neki sem fogják kifizetni, mert hát nem is neki kellett...
Egy szakmába belevágni a családi háttérből tizenévesen sem egyzerű, de harminc évesen... ugrás a sötétbe. Legyen ő a százból az egy, akinek sikerül!