Kalandos hétvége

Volt itt gólyaeső, hosszú séta..
Szombaton délelőtt csengettek Magdi, Péter és István állt az ajtóban, hogy gólyaeső van. A négy kis gólya egyike lepottyant a fészekből.

Kiemeltem a kutyaól mellől, mert Nyafi a boróka fenyő mögé csavarta a láncát. Megijedhetett. Már nem kölyök, talán növendék gólyának lehetne nevezni. Nem tiltakozott. Letettem a házunk mellé a fűbe. Pislogott csak, a fejét is a földre hajtotta és nem mozdult. Érdekes, hogy a pislantás a elölről hátra húzott átlátszó szemhéján át működik. Nem láttam még gólyát ilyen közelről percekig.
Nufit megkértem, hívja fel a gólyamentő szolgálatot, és ő addig tárcsázott, amíg az Aggteleki Barlang pénztárosától szerzett telefonszámot, és elértük a nemzeti park emberét. Jött is egy órán belül. Addig Móricz könyvével főttem a napon, hogy ne kössenek bele a kakasok a fekvő állatba.

Eltűnt megint egy kacsám. A tojó bújt el valahová szerintem, s az éjjeli kutyajárás vagy róka elintézhette. Már csak a gácsér van meg. Illenék legalább őt megennünk.

Vasárnap pedig Nyafival tettünk egy kört a szilasi hídig gáton, s vissza. Hármasban kutyagoltuk végig a 4km-t.

Este még előkerestem a készülő AM generátorom FET válogatáshoz félretett ferritgyűrűket és a két ellenállást is hozzátettem. Vajon ma sikerül-r akár egy FET-et is végigmérni?

Feri villanypásztoráról majdnem megfelejtkeztem. Gondoltam, hogy a BC548 kicsi lesz bele. Nagyon melegedett, de valami pár amperes kapcsolótranzisztort kivezetékeltem a helyére. Nem is melegedett, és vígan kattogott vele.
Mát csütörtökön vagy pénteken láttam, hogy él a PIC benne, és hanggenerátorról megvezéreltem a trafóját 15-45kHz-cel.. Nem volt zárlat, csak reméltem, hátha lesz bele eredeti SMD tranyó.
FBS-t kell még vennem, mert a visszajelző LED-ek fölé ragasztottam plexi ablakot, s napokon belül be fog keményedni az egész tubus ragasztó. Imádom, hogy egy négyzetcentinyit kenek ki mindig belőle, aztán mire újra kell, már hiába.  

Nyafi

Új családtagunk Nyafi, akit Nufi Csikasznak akar nevezni. Majd kiforrja magát.

Ma már nem akarok magamról panaszkodni. Visszanéztem az utóbbi bejegyzéseket, elborzadtam.
Inkább ennek a kis kutyának a történetét mondanám el.
Nufi egy nap a Bélasétáltatásból hazajövet mesélt egy németjuhász kölyökről, aki a Malom utca egyik háza elől keveredett elé, és gazdátlan. Bár egy falunkbéli kereste a tacskóját, ez biztos nem az.
Indult a kérdés, kell-e nekünk kutya.
Nem igazán akartam csipes jószágot magam köré. Azt tartom, hogy ezek anélkül is működőképesek voltak évezredeken keresztül, és megint egy új adónem ránk.
A vacillálás győztes gondolata mégis a be kéne fogadni lett.
Csakhogy eltűnt. Mindenki látta, még a fodrász Kati műhelyébe is beszabadult, és szétszórta az összegyűjtött hajakat. De senki nem tudta, hová lett.
Aztán lett belőle kettő. A testvérkéje világosabb, és VUK módjára álló füleivel nekem is megtetszett.
De két kutya nem kell. Nufi meg nem akarta szétválasztani őket.
Szerencsére Erzsi néni a falu végén befogadta, és etette őket pár napig. Nufi feltette a fészre a fényképüket, s a VUK el is kelt. Kisfiú szeretett belé, elvitték.
Jó, akkor hozzuk haza mi a tekergőt.
Erzsi néni mondta, hogy beteg.
Nem baj, Nufi így is szereti.
Feltettük a bringára, és hazatoltam.
Másnap a kihívott állatdoki belenyomott négy injekciót, meg egy tablettát, és mondta, hogy kétesélyes. A szopornyica vagy elviszi, vagy nem. Szurkoljunk neki.
Eddig jól szurkoltunk. A naphosszat fekvő és nyifogó kutyus tegnap már eltépte az alkalmi pórázát, és körbeugrál minket. Éjszakára ráccsal zárjuk az ólját, s jókora kő kell, mert kifúrja magát, ha nem is tud visszajutni, akkor is.