Tegnapok a mában

 Meghallgattam Paxelt (jutubis emberkét) az egyiptomi nyelvről. Kever-kavar, és pár napos kutató munkájával meg sem találja a témát a mai tudományosnak tekintett módszerrel elemezőket. s ezért a kommentelők között elszabadult a pokol.  Az anyázástechnikától a szelíd figyelmeztetésig, a talpnyalásig aranybánya lenne bármelyik pszichológus tanoncnak.

Egy hozzászólás  erejéig én sem bírtam ki, bár nem álltam be a megmondók közé, csak az hieroglifák olvasási irányát firtatót válaszoltam meg, hogy az alakok állása mutatja meg, merre kell olvasni.

Visszatérve a kutatásokra, és a kutatások eredményeire, minden, de minden fejlődésből lesz. Bogár Laci szövegeit is unalmasnak találja valaki, és hangot is ad neki, s már kaptam volna a billentyűt, hogy megírjam a magam ellenkezését: 

Nézze meg a késélező ember videóját, mit csinál. Köszörül egy kicsit, majd különféle köveken, csiszoló vásznakon huzigálja azt a vasdarabot, ami egyre élesebb lesz, s az utolsó húzogatások cigaretta hamun is ugyanazok a mozdulatok lesznek. Az eredmény pedig borotva éles kés. 

De nem írtam meg. Nem akasztottam össze vele a bajszom, inkább megborotválkoztam. Ha valaki a tudomány, de bármilyen tudás felépülését is érti - ilyen nekem Dávid Gyula - az nem villog a korabeli alkotó már meghaladott tézise fölött érzett fensőbbrendűségével. Ja, hogy az még csak nem is saját, csak tanult 'jószág'.

Így fordultam vissza én is a harminconéves magam írásához a mai tökéletességem tudatában, s inkább élvezetet kerestem az akkori bohóckodásban. No meg a kordokumentumot, hogy a mobil telefonok kora előtt kék busszal közlekedtem a munkahelyemre, és mindenfélét beleképzeltem a morózus, féléber utastársakba.

Történelem? Nem. Ez túl nagy szó. De kíváncsi lennék ennek a Paxel néven alkotó fickónak a 20 évvel későbbi szövegére úgy, hogy visszanézi a mát.

Sok esélyem nincs rá, csak játszom a gondolattal.

Ma régi wincsimet dugtam fel a gépemre, és jót nevettem magamon, illetve több, mint 20 éves novellámon.

 

 Az agglegény

______________________________________________________________________________________________

Megérintett. Már éppen elhúzódtam volna, és kerestem valami jó alibit, valamit,

amiért észre sem venné,vagy legalább nem érezné, hogy.., vagy hogy azért.

Aztán mégis hagytam. Mellettem ült a buszon, szoknyája engedte szétnyílni

combjait, és teljesen kényelmesen ült.

Nem volt benne erotika. Semmi, amit nőben észre vennék, csak azért volt hosz-

szú szőke haja, meg olyan borzalmasan nagy mellei, hogy a természet valamit

törlesszen.

Láttam, hogy kommunikálni kíván, talán egy zsebkendőt vár, virágot, könyvet, a-

melybe lopva átpillanthat, rövidesen le fogja ejteni a szatyrát, vagy valamit, ami-

től én, az udvarias férfi felé fordulok.

Legalább most volna nálam valami műszaki könyv. Az kellően riasztó. Egyetlen

pillantás, és vagy tekintélyt, vagy férfifennsőbbrendűséget hirdet, meg azt, hogy

nem érdekel a világ, lám én még itt is dolgozom, tanulok, vagy valami hasonló.

De most üres volt a kezem.

Rám nézett.

Kicsit elhúzódtam, hátha le akar szállni, de ő elmosolyodott, és annyit mondott:

- Ma együtt szállunk le.

Ez a nő tudja, hogy én hol szállok le? Persze. De ő tovább szokott menni. Ezért

is szoktam nyugodtan melléülni. Ő belül, az ablaknál, és meg az utasok felől.

Megmentő közeleg. A lépcsől legalább 100 éves néni reszkető bottal a kezében,

és erre nézett! Juhéj! Átadom a helyem.

– Angyalkám, add át a helyed a néninek! - szólt az előttem ülő kislányra útitár-

sam, mintha valami iskolapadból figyelmeztetné az alvó diákot, akinek a tanár a

nevét már felolvasta a naplóból.

Zsebredugtam a kezem, hogy legalább egy tollat bányásszak elő, meg a bérle-

temben is marad régi szelvény, azon mindenféléket lehet jegyzetelni.

Semmi. Egy árva cerka, egy tollbetét, radírgumi, leszakított fűszál sem akadt a

körmeim alá.

Üvölthetnékem támadt. Belül dörömbölt a kisördög, hogy én nem akarok ezzel a

tehénnel megismerkedni, és legalább azzal a ragadós szemeivel ne bámulna a

szeme sarkából, és inkább gyalog járok ezentúl, vagy túlórázok minden nap,

csak most szabaduljak.

– Tudja, hogy hanyadika van? - nézett rám a tehénszemű Héra kékségével. Fe-

ketére húzott szempillák, a ki tudja hány fok meleg már összemosta kicsit a

szemfestékével. Egy szőke nő egyébként se emelje ki sötét színekkel a szemeit,

mert borzalmas.

– Nem tudom. - feleltem majdnem mogorván, és próbáltam ismét terepszínt ölteni.

– Akkor majd én megmondom. 21. Az anyám születésnapja.

– Gratulálok. - motyogtam az orrom alatt, de semmi kérdés, hogy hányadik, és még

a fejem is a szemközti tinilány melleire fókuszáltam. A kis szeplős baba nem láthatta,

mert a fejével egymagasságban egy csellót tartó barátnő állt a hangszerével együtt

jó maszkot, jó búvóhelyet jelentett. Meg egyébként is az autonómiám visszaszerzé-

se volt a cél.

– Anyám ma odaköltözött maga mellé a földszinten.

Püff. Akkor ezentúl hivatalosan létezhet a közelemben.

– És szeretném elkérni a telefonszámát, mert esténként felhívnám, ... persze csak,

ha nem zavarok.

Nem? Nem zavar? Esténként? Ott nálam?..

– Tudom, hogy egyedül él, és hajnali kettőig is égni szokott a lámpája. Tudom, hogy

hol dolgozik, meg azt is, hogy verseket ír.

Ez nem lehet igaz. A születésem pillanatát nem számolta ki?

– Azt is tudom, hogy a szűz jegyében született, érzem, most meztelennek érezheti

magát. Ennyire nem kellene megijedni. Nem örökre akarom. Pár hétig csak, ameddig

bekötik neki is a telefont.

Ez jó. Még mindig nem szóltam egy szót sem, csak megkapaszkodtam az előttem ülő

széktámlájába. Nem akarom. Ezt a nőt, az anyját, a pereputtyát, és senkit. Nem akarok

átjáróházat a lakásomból, és reggelente nem fogok azért mindig beágyazni, mert vala-

ki bejön a szobámba, és odaterpeszkedik, és ráül utcai ruhában az ágyneműmre, s

még beszélgetni akar arról, hogy mit főzött, meg utána még bevásárolni is nekem kell

majd, meg hol fahéjért, hol tejfölért dugja be az orrát, és amikor végre hazatérek vala-

kivel, akkor a telefon átrendezi az életemet... De azt fogom mondani, hogy nem fizet-

tem, és kikapcsolták...

– Tudja, én a postán dolgozom, és onnét tudom az adatait. A mobil a drága lenne,..

ugye számíthatok magára! Sőt a számát is tudom. De mégiscsak jobb megkérdezni.

Mégsem olyan tolakodó.

Méghogy nem tolakodó. Hát micsoda? Egyenesen a csöndes kis világomat irtja ki. Egy

elefánt a porcelánboltban. Nem jó. Egy macska az egérlyukban. Kifelé!

– Én átadnám magának a vonalat. Addig ...

– Nem, ezt én nem fogadhatom el. Bár a kötvényes telefonnál csak egy átírási díj, az-

tán...

– De nagyon szívesen. Én egész nap alig vagyok otthon...

– Elég volna, ha egy kulcsot adna a lakáshoz. Mama még főzne ia magának vacsorát,

mire hazajön.

Úristen! Esetleg még ágyba is bújna velem?

– És volna még egy kérésem. Bedöglött a tévéje, és a sorozatok az egyetlen szórako-

zása. A bátyám holnap megcsinálja neki, de ma este, ha beülhetne magához....

Neeeee! Ebből hogyan mászhatok ki?

Aztán a buszvezetőből kitört a nevetés. Félreállt a járgánnyal, és visszajátszották a

felvételt. Aláírattak velem egy szerződést, hogy a kandi kamera rögzítette felvételt le-

játszhatják.

Hm. Legalább a gondolataim nem hallatszottak ki.

Otthon a hűtőből előhúztam egy fél dinnyét, falatozni kezdtem a tv előtt, amikor csengettek.

Egy ajtótok szélességű hölgy állt velem szemben, és megkérdezte, hogy telefonálhat- e...............

DHCP, avagy megpróbálok egy logikát elmagyarázni

 Amikor kiakad egy kis hálózat, akkor a felhasználó dühös, tehetetlen, és próbálja előkeríteni a rendszere gazdáját, s ha nem sikerül, nyomogat, ki-be kapcsol eszközöket, és ezek után vagy helyreáll a rend, vagy nem.

Tegnap jártam az orvosi rendelőben, hogy megnyugtassam Marikát, s ismét munkára tudja fogni a nyomtatóját is, mert a recepteket már nem tollal írják itt a világ közepén sem.

Ma pedig törtem az agyam, hogy lehetne egyszerűen rávezetni, ne pánikoljon, hanem ezt ő is meg tudja oldani. Legyen az én példabeszédem, egyszerű.

Legyen a hálózatom neve SZTK rendelő intézet. Orvossal, betegekkel, és a legfőbb hatalmassággal, ki mindenek fölött rendelkezik, s a sorszámot osztja, a portással.

Történik néha baj is. Megszólal a tűzjelző, vagy bombariadót gyakorolnak, az épületet mindenkinek el kell hagyni, a míg a tűzoltók, tűzszerészek dolgoznak, s ha a veszély elmúlt, sorban visszatérhetnek az emberek.

 

Először a portás (ROUTER  a fehér doboz az asztal alatt.)

Másodszorra az orvos (A számítógép)

Harmadszora... negyedszerre.. (nyomtató, tablet, telefon, amit használnak a hálózaton, innentől a sorrend tetszőleges.)

Miért?

Mert ha megszűnik a kapcsolat az internettel, ki kell kapcsolni  a routert, hogy elfelejtse az addigi sorszámrendszert. Azaz újra kell indítani a portást, aki sorban maga után elsőnek ereszti be az orvost , majd új sorszámot oszt a betegeknek.

De ha nem jó sorrendben kapcsolja be az eszközöket, akkor úgy jár, mintha a bejáratnál összetorlódó emberek összeütköznének, és a végén senki nem jut be az ajtón. Vagy nem indítja újra az összes eszközét, mondjuk egy-két beteg benn marad az épületben, és szorongatja a régi sorszámát, vagy nem szólítja be senki a rendelőbe, vagy kiosztja a portás az ő számát, és veszekedhet, hogy ki volt ott előbb, esetleg az orvos nem jut be a rendelőbe, mert nem ő lépett be a portás után először.

A számítógép az ilyen munkahelyen segítség is és nyűg is. Látom. Amikor egy asszisztensnek meg kell tanulni adatbázisokban keresgélni, intelligens nyomtatót a hálózatos rendszerben az automatikus frissítés után újból magyar nyelvűre állítva munkára fogni, akkor visszakívánja a kartoték fiókot biztos. De nem fogja visszakapni.