Ducikirályfi

Hol volt, hol nem volt, az óperencián innen, de a kerek erdőn túl, volt egyszer egy öreg király, s annak egy kisfia, Ducikirályfi. Békésen éldegéltek az udvarukban. A királyné intézte az ország ügyeit, a király pedig a palota körül tevékenykedett. Megmutatta a mestereknek, mit hogyan kell csinálni, és zsörtölődött, ha valami nem úgy volt, hogy jó lett volna.

A királyfi pedig kíváncsi volt. Elleste apjától, amit lehetett, de szegény királyságukban nem jutott neki ló, csak az apja hintaján kocsikáztak, ha országlásra adták fejüket, és a palota kertjében bújócskázhatott a mesterekkel ebédidőben.

A szomszéd királyok persze gazdagabbak voltak, és igazi vasgyúrókat neveltek, még a királyi óvodába is, iskolába is aranyos kardokkal, gyémántos hercegi koronában küldték csemetéiket, és dicsekedtek az ifjak mindenfélével. A kis Duckirályfi pedig hallgatta őket, ritkán szólt, inkább elvonult a sarokba, és kavicsokat válogatott, gyermekláncfű dudát készített, megtalálta a fűben a négylevelű lóherét.

Történt egy nap, a lovagi tornaórán, hogy a bordásfal rúdjából Henczegi királyfinak szálka került az ujjába.

Volt nagy bömbölés, sírás-rívás, de a szálka csak befelé bújt a sebbe, nem segített a szívogatás, piszkálás.

Duci királyfi pedig fel volt mentve a bordásfali gyakorlatok alól, ő csak a hangoskodásra nézett be a lovagi-tornaterembe.

Megkérdezte, mi is történt, majd nem szólt senkinek semmit, csak felszaladt az osztályterembe a körömcsipeszéért. Visszatértekor annyit mondott Henczeginek, húnyja be jó erősen a szemét, és nyújtsa ki az ujját. Számoljon háromig.

Egy.... kettő....

Háromig már nem is jutott el, kinn volt a szálka.

Ettől a naptól fogva Ducikirályfinak Henczegi lett legjobb barátja, és különtornára is beíratta, hogy együtt gyakoroljanak a bordásfalon.

Még lovagolni is elvitte a kerek erdő közepére júliusban, de ez egy másik történet, és csak annak mesélem el, aki kíváncsi rá.