A hét végén jártam anyunál is. Természetesen a Zsarnai piac látogatása sem maradt el. A belvárosig már nem jutottam be Miskolcon.
Itthon pedig olvasom Attila friss bejegyzésében, Kolozsvár, szülővárosa mennyire idegen lett neki.
Azonnal beugrott, hogy régen mennyire éltem benne Miskolc utcáiban.
Középiskolába a Palóczi úton jártam. Reggelente a szénbányák épületénél szálltam le a Petőfi téren, és rövid trappolás után beértem. Haza pedig a főutcán sétáltunk Bodnár Attilával, meg aki éppen arra jött egészen a Centrumig. Ott szálltunk csak a buszra. Attila egy megállóval hamarabb szállt le, ő a 22-es suli lakótelepén lakott, én meg a Szentpéteri kapuban.
Ebbe a kutyagolásba beletartozott, hogy megnéztük a BÁV kirakatát - bár az kerülő volt - meg a TV szalont is. Időnként be is mentünk, ha valamit kipróbáltak éppen.
Lestük a lányokat. A Herman Ottó gimiseket, meg a Zrínyiseket.
Ez az otthonérzet ma már nincs meg bennem. Attila több, mint 10 éve a temetőben nyugszik. Ha osztálytalálkozóra gyülekezünk, az ő sírjához viszünk virágot, csak utána megyünk mulatni.
Nem kell ahhoz románná válni egy városnak, elegendő elköltözni onnét. Szerintem nagyjából minden arc megvolt a fejünkben, most pedig idegenek.
Itt Komjátiban és környékén is kezdem megjegyezni az arcokat, és bólintások, köszönések közepette karikázom mindenfelé. Ezt szokom meg, és ez válik természetessé. Itt is lakik már tótul karattyoló család több is. Ragadt is rám pár szó, bár inkább a köszönés, meg amit a '80-as években a Cseh2-nek nevezett adásból éjféltájt összeszedtem tévéjavítás alatt, azokat nézegetem meg a szótárban. Akkor még nem volt 24 órás műsorszórás a magyar adókon.
Ez így jó. Az lenne rossz, ha visszavágynék, vagy el volnék zárva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése