Ma ismét megjártuk a bányahegyet, immár hármasban. Nufi, Nyafi és én. Most a legkönnyebb úton, az erdészet járta keréknyomon kutyagoltunk fel. Nufi nagyon csodálkozott, hogy az erdő közepén óriási meggyfa dőlt le. A meggyfák egy-két ember magasságig nőnek a kertekben. Itt meg volt vagy tíz méter a letört rész. A törzs alján vált ketté, úgy derékmagasságomban. A másik ág most is áll. Én rögtön legeltem pár szemet. Sok még nem érett be, és latolgattuk is, vajon miért szakadt le. A gyökere nem tűnt ingónak, a törzs törött része pedig nem volt korhadt. A meggyek is aprók, nem nehezek, mint a szilvák. Tán a fele sincs a kerti meggynek.
A kutya úton végig pórázon trappolt. Csak a Bódvában és a vizes árokban hűsölésre, meg a fennsíkon kapcsoltam le. Tényleg megszokta, és nem rángatott, ritkán feszült a póráz. Nem gondoltam volna.
Ha elültem egy kőre, repült oda a simogatásért. Ha pisilni vonultam egy bokorba, pillanatok alatt ott termett. Annyira más működésű, mint az egerek, vagy a macskák.
Az órát csak később kapcsoltam mérésre, de így is tíz kilométernél többet mutatott a túráról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése