59

 Telnek az évek. Nekem is. Ünnep, vagy kesergés járjon együtt a szám növekedésével? Nem tudom. 

A születésnapi ajándékom a múlt hét végén jártuk le. Ezt szeretem a legjobban. Elmenni a hegy gerincén valahová. Most épp Szádvár romját látogattuk meg. Kicsit korábban kellett kelni a megszokottnál. Nufi csomagolt elemózsiát, és Rozit is pórázra fogtuk, jött velünk, pedig máskor ez a pihenő ideje. 

Szilasig a 27-es út aszfaltján haladtunk. Hűs volt, de a hátamra ráizzadt a nyakamba vetett orkándzseki. Szorgalmasan törölgettem az orromat. A pollenek megmozgatnak a  fejemben minden folyadékot. Csak a tanösvény közepén a hegymenetben apadt el a forrásom. Onnét már minden tökéletes. 

Nufi a térképen végigélte előre, s kijelölte, merre az arra. A Szabó pallag is a tervben volt, bár kétséges, bírja-e mindenki. Nekem nem volt kétségem, mert eddig mindent kibírtunk. A TOMTOM-ot reggel húztam le a töltőről, és így is csak 18 és fél km-t regisztrált. Utána megállt. Szerencsére az már a hazaút vége volt, és hozzá tudtam adni a visszatérést. 24 km lett a végeredmény. Az út zöme a fák között emberekkel ritkán összefutva sikerült. 

A legnagyobb meglepetés mégis a hegygerincen futó ember volt. Nekünk ez sétában is teljesítménynek számít. Ez a fickó pedig szaladt.

Sajnos sok fényképem nem sikerült. Nem állítgattam át a távol és közeli ikonra a gépemet. Elvonta a figyelmem, hogy gyenge akkuval vittem, és egy-két fotónyi után mindig kikapcsoltam.

A száraz nyár miatt a hegyen talált forrásokból nem tudtam inni. Valami víz csordogált, de nem a csövön, csak a földből bugyogott fel. Nufi lebeszélt róla. 

Az élményeket azon melegében nem is dolgoztam fel. Hagytam ülepedni. 

A fényképező gépemen több feldolgozatlan téma is maradt. 

Az első a komjáti harang. Ott a harang nyelvén egy karika van, abból lóg láncon akkora súly, hogy az automatika meg tudja szólaltatni. A karika alul eldörzsölődött, és a lánc a súllyal lepergett. Össze akartam húzni fogóval, de még satuval sem mozdult. Vágtam inkább bele két vaslemezt, két oldalról befenekeltem karikát, és arra akasztottam a súlyt. A következő héten, vagy nem sokkal később belecsapott a villám a templomtoronyba, és az ADSL telefonostól mindenestől Nufi számítógépével és az enyémből is a kedvencem elhalálozott.  A faluban több házban szintén. Légkábel viszi a jeleket mindenhová, és jó kis antennaként fogta templom villámhárítóján kisülő nagy energiát.

A templom haranghúzó automatája nem volt túlbonyolítva, két graetz híd cseréjével meggyógyult. Most pedig - hogy ne felejtsem el a harangokat, a szilasi kis harang kukult meg. Ott ugyanezt nem egyenirányító híd, hanem  triakos kapcsoló húzat meg egy nagyáramú mágneskapcsolót. A mágneskapcsoló tekercse megszakadt. Ha kézzel betolom az érintkezőt, akkor megszólal a harang. Ja, és még nem találtam  benne egyenirányítót. Már kétszer elvitt Péter, de mindkétszer elég szétszórt voltam. Még nem mertem semmit megrendelni, kell egy harmadik szemle. 

Vittem ugyan fényképező gépet, de használhatatlan volt abban a homályban. A vaku viszacsillant, a vaku nélküli kép elmosódott, bemozdult. 

Jártam anyunál is Miskolcon. A vonatútra könnyű olvasmányként Berkesi András regényt vittem. Hogy mit szeretek benne, nem tudom pontosan megfogalmazni. A rendőri logikát, ahogy mindenkiről személyleírást ad, vagy hogy valós esetekből kalapált össze regényszerűt. Hol pocsék logikával, hogy megcsillant valami az eredeti anyagból. Mindegy. Mikszáth is volt Nufival olvastuk a Tóth Mari történetét. Aztán a Szent Péter esernyőjét, most pedig a Fekete város van soron. De hogy a mindenevőségem is megvillantsam, egy Lenin családja mellett felnövekvő kisfiú történetét vettem az ágyba már két napja. Egy-két fejezetnyit bírok egyszerre, aztán elnyom az álom. Az igazi nehézség, hogy Natália Iljinyicsna nevét még mindig betűzöm. Gorja nevét már bevette a fejem. A szaratovi kisfiú 3 évesen már olvasni tudott, és ezért került Lenin családjába nagyon szegény környezetéből. Biztos, hogy sok szépítés is van a könyvben. Mégis olyan világ nekem, ami nekem csak regény. Nagyapám kapta - anyu mostahája - az LKM pb-től 1964-65-ben végzett pártmunkájáért. A legszebb az egészben, hogy párttag nem volt. Anyu szerint sem, és anno, gyerekként is hallottam, mert beszélt róla. Faggattam a háborúról, meg 56-ról. Szibériai fogságból már nem tudott visszamenni Brassóba, ahol született, és élt. 56-ról pedig azzal dicsekedett, hogy nagymama testvére Laci bátya nem mert bemenni a gyárba dolgozni, mert a párttagokat megverték, nagyapa pedig vígan bejárt. Nem volt félnivalója. Ezt a történetet névnapozáskor kicsit spiccesen többször is elmondta. A könyv elején beírásnál pecsét nincs, és a sokat emlegetett "Toncsikáék" voltak a tréfamesterek. Szerintem a kolleginák köszöntötték fel így. Kideríteni már nem fogom tudni. Marad az, amit én őriztem meg, és amire anyu emlékszik.

Na, ne legyek túl hosszú, megnézem, milyen fotókat érdemes ideilleszteni.