Hanyat láss?

 Sokat. Sokkot.

Nem mindig van jó hangulat köröttem, és ilyenkor be kell gubóznom. Kell valami nehéz feladat. Valami, amit akarattal lehet magamra kényszeríteni. Még akkor is, ha egyébként szeretném csinálni.

Egyik ilyen a Nufi telefonja. Az a bizonyos ifon négyes, amit már lecseréltem neki. Egy darabig küzdöttem, hogy nem fogadja a töltést. Rendeltem hozzá csatlakozót, és attól sem gyógyult meg. Rendeltem hozzá új akkumulátort. Az sem segített. Még szerencse, hogy akkor rendeltem másik telefont az asszonyomnak, és az azóta is jó.

No, a megfejtés a csavarjaiban volt. Használtam én is rövid ideig, csak vacak volt. Tegnapig a jó öreg Siemensen, a C45-ös váltotta a hosszabb ideig jó kínai törhetetlent, mert annak elment a hangja, mint kezdő színésznek a premieren. Sajnos mikrofon cserével sem gyógyult. Vagy csatoló kondi, vagy bemeneti erősítő IC.

Most pedig találtam a jutubin olyan háromszögű dobozt, mini sötétkamrát, ahol ilyen tapitelefont használnak fényképezőgépként. Az egyik oldala üvegből van, és arra fektetik a könyvet. Szembe vele a telefon. Nufinak a tanításhoz kell könyvekből kifotózni leckéket, és ha nem szedem szét a könyvet, akkor a lapszkenneren torzulnak a szélek, és még lassú is. A doboz már zömében leszabva, egy oldalát fel is csavarozgattam a lemezlapra. Ja, a háromszög egyik oldala üveg, a másik vaslemez, két oldala furnér lemez, és az alja is, de ott csak keskeny, mert onnét kap fényt a doboz. Ennél a keskeny lapnál fogva kell az asztal szélere felfogatni.

(Mennyivel egyszerűbb lenne belinkelni a japán bácsit, aki megtervezte! De nem fogom, csak ha újra meglelem.)

Azért, hogy biztos legyek a dolgomban, csak rendeltem még egy négyes ifont. Biztos ami fix. Ekkor újra összeraktam a megbízhatatlant, s ameddig nem mozgattam nagyon, feltámadt. A legújabb szerzeményem akkuja majdnem 2 órát bírt. Aztán egy napot, harmadszor már nem vette a töltést. Beleraktam a megbízhatatlanét. Az eredetit. Azzal másfél napot ment. Közben vallattam ki a hibát. Az akku csatlakozóját két csavar szorítja le. Az egyik fogja, a másik nem. Elenged. Oda kellene egy csavart szerezni. Olyan csavart, aminek a feje szintén menetes furat. De most félre kerül, mert az új akkut megkapta a legutolsó szerzeményem. Az órás minőséget pedig most itt műfény mellett nem tudom rendbe hozni. Majd ha kint jobb idő lesz, akkor kinn az udvaron. Vagy ha bolhapiacon kapok 500Ft-ért roncsot.

 Közben Attila megírta, hogyan lett belőle asztalos. kedvet is kaptam hozzá, hogy a magam történetét is megörökítsem, bár én nem tudom így tisztán visszaidézni. Majmolni sem szeretném. Csak kaptam hozzá még egy lökést 'odaföntről.' Így kacifántosabb lesz a mondandóm.

Három napja bukkantam OllisTube videoira.  - Ez a hol volt, hol nem volt rész -  Öreg, csöves műszerekkel javítja a lámpás rádiókat. Közben mondja a magáét németül. Végre nem csak angol felújítóra leltem, mert valamivel egyszerűbb megérteni. Bár a hindit sem értem, mégis szoktam keresgélni indiai mestereket. Ők is a mezei technikával javítanak, alkotnak.

De visszatérnék a z Olli, azaz Olivér névre. 1968 nyarán kaptuk meg az első, új lakást. Akkor vették anyuék a tévét, és apámnak volt egy barátja. Vámos Olivér. Az első tévészerelő, akit láttam. 

Az ötödik emeleten laktunk. Volt ugyan központi antenna csatlakozó a falon, de még nem volt benne semmi jel. Hoztak apuék antennát és vascsövet. Még javában épült a lakótelep, a Katowice utca előtt földút vezetett, és a lámpaoszlopok betontalpon álltak. Lementünk, és a vascsövet kétszer meg kellett hajlítani. Az oszlop fája és a betontalp közé dugva ketten húzogatták derékszögűre.

I_
  I

 Valahogy így. Az erkély korlátjához kötötték dróttal. Kitartotta az antennát hogy a ház fala mellett Tokaj felé kilásson az adóra. Az Avasi kilátót takarta a domb mellettünk. Utána pedig bekapcsolták, és jött a műsor. MTV1 . Mert addig csak rádiónk volt. Kicsi is, meg nagy is. A nagyrádió sem túl nagy, de erősítette apukám villanyzongoráját. Azt is Olivérrel bütykölték át kapcsolósra. A vibrátót meg valami hangszínt lehetett billenő kapcsolóval változtatni. Előtte három forgató gomb volt rajta.

Decemberben apám elment az NSZK-ba, aztán nem akarózott haza jönni. A tévénk pedig Olivér keze nyomán lett újra és újra működőképes, ha valami baja volt.

Amikor jött, engem nem lehetett elhessenteni. Anyu ugyan megkérdezte, hogy kész van-e a leckém, de ő is és Olivér is mosolygott. Tudta, hogy én is elhiszem, ha azt mondom, hogy kész. 

Így volt ez nagymamánál is. Ha jött valami szerelő, akkor nekem ott kellett lennem. A Gelkánál, majd Villkésznél szerződésesek voltak. Nem mindig ugyanaz a szaki jött ki. Aztán már középiskolás voltam, és anyu nem engedte, hogy én nézzem meg.. akarom mondani, ezt nem kérdeztem, csak az alkatrészt nem vehettem meg, hanem anyu valami maszekot kerített az akkor aktuális hibához. Olivér már nem élt, vagy az alkohol miatt, azt nem tudom, de a sorkimenő malomkerekét - így ismerte akkor már szinte mindenki a nagyfesz tekercset  - kellett cserélni. Összetekert végű pillanatpákát vett elő, és én okos akartam lenni, vittem hozzá ép betétet. Már nekem is volt ilyen pákám. Az a bácsi mosolyogva visszautasított, hogy nem kéri, mert hamar tönkre megy, és neki így is jó. De megdicsért, mert tényleg az volt a hiba, amit megállapítottam. Akkora mellényem nőtt azonnal, hogy a nagy tükörben nem láttam a vállaimat.

Az iskola ugyan általános gyengeáramú képzést adott. Végigvettük apróra a televízió működését, a rádiót, és gyakorlatra a Medicor -ba jártunk. Orvosi elektronika volt a profil Vérnyomásmérő, meg.EKG meg EEG, meg hallásvizsgáló. Ebből a szívverést mutató oszcilloszkóp érdekelt volna a legjobban, de csak könyvben láttam a belét, Gyakorlaton talán a KTD táskában, és azt sem működés közben.

A tévészerelésre még sokáig kellett várnom. Először zsebszámológépek, majd honvédség.,, és ott volt egy igazi beavatásom. Keresztanyám rám bízta az első kis orosz színes tévéjét. Hát sokat nem konyítottam hozzá. Viszont volt ott Mészi. Ő volt A SZERELŐ. Mindent tudott. A Color Starhoz is értett. Az volt a kantinban, és meg tudta javítani. Rátapadtam, mint bögöly a tehénre. A géptávíró oktató terem végében volt egy akkora szoba. amiben elfért egy asztal, egy szék, én pedig állhattam mögötte, és nézhettem, hogy javít. Aztán kérdeztem is tőle. Ő pedig lesajnálóan mondta, hogy hol tudok utána nézni. Leginkább a tankönyvben.

No és Imike akkor szépen újra kezdte tanulni a szakmát, immáron részleteiben. Keresztanyu tévéjéből kivettem a tápegységet, és bevittem. abba a szűk barlangba. A 15kHz-es táp, ami ráadásul sorszinkronnal jár, és orosz icés és a tirisztoros vezérlés KT315-361-el volt tele. (sok-sok téglapiros tranzisztor) Mészit is megdolgoztatta, ám én szégyelltem a nem tudásom, s amikor épp nem valami szoknya után loholtam, bújtam a könyveimet.

A lényeg: nálam is kacskaringós út vezetett a szakma elképzelt csúcsa felé, hogy amikor elértem, már biztos voltam benne, hogy nem tudok semmit. Azt is érzem, hogy a legegyszerűbbnek vélt problémák oldódnak meg a legnehezebben, és amitől a legjobban félek, az szokott pillanatok alatt megoldódni. Amit pedig félre teszek, mert lehetetlen, az is beugorhat. Kaphatok ötletet egy harkálytól, egy szikla árnyékától, de a jutubitól is. 

A tudatlanság vitt mindenhová életemben. A kíváncsiság. Aztán pedig kétségbeesett öregek, akiknek már nem csak tévé, de telefon, meg daráló, meg nem zárható ajtó volt a bajuk. 

....

Hát ez lett a mai bejegyzésből, pedig ha nem olvasom Attila új írását, azon keseregtem volna, hogy miként vették el a bányászok, pallérok, ácsok, pékek; a kétkezi munkások tekintélyét, és most az orvosokét is, Maradt egyetlen értékteremtő foglalkozás a pénzmozgatás. 

Talán jobb téma lett.

      

 

Hol lapos a föld?

 

 Attila belebonyolódott egy témába, és nekem is belement a bogár a fülembe. Igaz, én sem a domború felületeken élem az életem, de igyekszem kívülről figyelni a gondolkodókat. Nem is egyet, hanem többet is.

Ennek megvan a hátránya, mert iskolában is több könyvet vettem elő egy probléma feldolgozásához, és a könyvek nem csak egy valamiről szóltak, azaz elvittek a kiválasztott témától, de valami megmaradt, s még életben vagyok, nem estem le egy tányér szélén.

Nagy segítség lett nekem a számítógép. Amikor elkezdtem a bitekkel megismerkedni, még nem számítógép volt, csak logikai áramkörök. Általános iskolában Árpi bácsi - a technika tanárunk -  kis táblákat gyártott kapcsolókkal és apró izzókkal. Azok modul rendszerűen sorba, párhuzamosan köthetők voltak, aztán középiskolában jöttek a tranzisztorok, majd az integrált áramkörök. Ezekből már számoló gépet is lehetett építeni. Megismertették a kettes számrendszert is, és a hexadecimálisig is eljutottunk.

Ezek így még nem alkottak rendszert, csak mint a trágya a földnek, várták a magot, az életet.

Első munkahelyemen irodagépek javítására alkalmaztak. Akkora általánossá váltak mindenkinek a zsebszámoló gépek, és az irodákban a mechanikus asztali masinák is cserélődtek kijelzős-nyomtatós elektronikusra. Hoztak olyan zsebkalkulátort is, amit programozni lehetett. Tehát nem csak alapműveleteket és bonyolultabbakat számoltak ki, hanem ezek sorrendjét meg is tudták jegyezni. Vettem hozzá könyvet is... bár jóval később, mert nem voltam számolgató ember. Inkább az érdekelt, hogy mit és hogyan, s nem azt, miért.

Ugranék az időben. a számítógépekhez-.
Láttam nagy szobányi szalagos masinát és 8 bites házi használatra szántakat is. Ezekkel már rajzolni is lehetett, és az akkor írt novelláimat ki is tudtam nyomtatni. Közben pedig nem állt meg a fejlődés, egyre komolyabb feladatokat ellátó gépekkel kerültem kapcsolatba. Általános volt DOS. Kevés grafikával, de hatékony programocskák mentek rajta, és zenélni is tudott, meg játszani is lehetett rajta. Ráadásul mindenféle tudású kártyákkal hangolni lehetett, mit tudjon jobban.

Eleinte kis jumperekkel - tüskékre tolható átkötésekkel - kellett elosztani a belső erőforrásokat, hogy jusson a nyomtatónak a képernyővezérlőnek, a hangnak is.

Ekkor már nem csak a DOS-sal találkoztam, hanem VMS volt a cég hálózati rendszere, windows is terjedt munkaállomásokon, és az IBM OS/2 rendszerét is telepíthettem. No meg a Digital Unix is a szemem előtt volt. Még egy tanfolyamra is beírattak házon belül.

De visszatérnék egy kicsit a DOS-hoz. Budapesti életem kezdetén albérletben laktam. Gábor - a főbérlő - pedig 2 év után kiment dolgozni Amerikába. Addig kiadta a háza másik felét Miklósnak. Miklós kereskedett, könyvelt, afféle dzsóker emberke volt. Nagy dumás. Bement egy számítástechnikai céghez, és kihozott ingyen egy gépet, s adott érte akkora számlát, ami nekik jó volt. Az ÁFÁval sakkoztak. Csak a gép állandóan fagyott, és hiába volt benne jó drága hangkártya, nem lehetett vele dolgozni.

A hangkártya azért fontos, mert amint eltávolítottam , a gép megtáltosodott. Nekem akkor egy nagyon olcsó volt, és azzal remekül együttműködött. Miklós pedig ettől felvidulva nekem adta azt a drága kártyát, és én nem kértem munkadíjat.  De másik hasznot is hozott. Én lettem a számítógépese. Ha könyvelő programot kellett installálni, ha ÁFA nyilvántartót kellett rendezgetni, vagy beállt a nyomtatója. Ameddig a DOS jó volt, minden rendben ment. 

Aztán jött a derült égből gumibot. Windows. A könyvelő programját átrakták grafikus felületre. Másik gép kellett. Sokkal drágább, és szerver gép, mert akkor már alkalmazottai is voltak. Központi gépen volt az adatbázis. Nem floppyt kellett szidni.

A lapos föld szélei lekunkorodtak. Ezen a gömbön másképp esett a járás. 

Nekem már volt tapasztalatom a grafikus felületekkel. Win 3.1, NT, VMS  Unix és Linux Xwindow. De Miklósnak  semmi szüksége nem volt a csicsára. A könyvelésnél be kell vinni adatokat. Számlák, kilométer nyilvántartások, amortizációk. Pár karakteres szöveg és legfőképpen számok. Egyszerre csak egy logikai egység a képernyőn. A program másodpercek alatt bejött, és nem kellett végigmalmozni a bootolást. Nem fagyott bele a gép olyan feladatokba, amire Miklósnak semmi szüksége nem volt. Pl levelezésbe. Nem volt pasziánsz a DOS része. Ha magára hagyta a lányokat, nem volt kísértés, hogy a munkaidőt mással is ki lehet tölteni. Nem volt hálózatos összeakadás. Amelyik gépen volt a nyomtató, oda vitték floppyn a nyomtatandót.

Nem ragozom tovább. Aki megállt a lapos földnél, mert ott stabilan megvetette a lábát, az alól nem kell kihúzni a szőnyeget.. Ő akkor érzi hasznosnak magát, és akkor tud másnak is hasznos lenni. (Ezt a kereskedő szelleműek kedvéért. A haszon mindenek felett.) 

Miklós már nyugdíjas, remélem még él, de túl volt egy sztrókon, amikor utoljára találkoztunk. Nem kis része volt a számítógépnek a leépülésében. Pedig jól indult. A föld síkja elég volt neki. Az a lapos terület, ameddig ellátott. 

vájbrédör

 Aranyos, de most ez foglalkoztatott percekig. Többször is meghallgattam, mire rájöttem, mit is jelent. Igaz, először a gugli fordítójával akartam kideríteni, és írhattam dupla w-vel, egyszerűvel, hával vagy anélkül, nem.. sehogy nem adott segítséget.

Ja, hogy érthető is legyek, a jutubin követem shango066 fedőnéven videózó fickót. Öreg, kukából mentett, vagy múzeumi rádiókat, tévéket javít, és járja Los Angeles környékét. Kitartó. Nem akad meg a harmadik hiba után sem, megkeresi a hibára a megoldást. 

Most egy 50-es évekből származó Ford autórádiót csomagolt ki. A loctal csövek után rábökött egy hengeres bigyóra, amire ez a vájbrédör szót használta. Azért sem mentem tovább, mert sejtettem, később kapcsolási rajzból, vagy a feltámasztás lépéseiből rájönnék, de most az amerikai tájszólásban akartam meghallani a szót.

Nem húzom tovább, megmondom, hogy vibrátorról volt szó. Műszaki lényege a vibrálás. Egyenáramot nem lehet transzformálni, csak váltót. Ezért egy vibráló kapcsolóval megszaggatják az autóakku 12 Voltját, és utána már ugyanúgy lehet növelni, csökkenteni a feszültséget, ahogy akarjuk. A vákuumcsövek 100V fölött működnek. Legalábbis ebben a rádióban mindegyik.

  Volt nekem is ilyen alkatrészem. Biztos valamikori Ezermester egységcsomagból származott. Középiskolás koromban az ösztöndíj egy részét ilyesmire vertem el. Fogalmam sem volt, mi is az, mert csak annyi látszott, hogy alumínium henger, és ráírták, hogy 19kHz. Azt gyanítottam, talán kvarckristály, Időalap ingaórához, vagy valami régi műszerhez. Aztán szétszedtem, és kiderült, hogy rezgő kapcsoló. Ha adtam volna neki delejt, hallhattam volna a zümmögését. 

Szóval kiderült, mi is a vájbrédör, és ma megveregettem a vállam, mert megfejtettem.

Én is megbolondulok?

 Már ott tartok, hogy a jutubis filmekkel vitatkozom lefekvéskor, vagy amikor gondolkodást nem igénylő tevékenységet folytatok. 

Alfa-béta-gama-delta-mü-nü-kszi-omikron....

Ennyire még emlékszem a görög ábécéből, és biztos nem is sorrendben írom le. Csak most megnéztem, hogy ne keverjem össze a tétával. Mert ott van egy vonal az O betűben. De az omikron olyan, mint a 0 azaz a nulla. Jelzés, hogy valakinek - mindenkinek elege van ebből a játékból. 

Az is, aki úgy véli (vélem) hogy a saját védelmi rendszerem megfogja a vírust, és legyőzi egyedül is, vagy ha kell segítség, majd a fizetett TB alapján kap (ok) rá tüneti kezelést, ráolvasást vagy utolsó kenetet. Aki pedig nem bízik a sajátjában, az kéri a szurit, és fellélegzik. Merthogy az a lötty majd megmondja a védekező sejtjeinek, hogy kell védekezni.

A két tábor megmondó emberei mind az immunról beszélnek. Nem a gyógyszer keresi meg a vírust, hanem szervezet belső katonái. Azok pedig más kiképzést kapnak az élettől mindenhol. Van aki alkohollal fertőtleníti a vérét naponta. Van aki megszámolja, hány kiló kalóriát kell becipelni a torkán, hogy másnap is le tudja futni a maratoni távot. Olyan is van, aki csak a saját trágyával művelt földje zöldségeit eszi, és havonta egyszer lát embert, aki a tanyájára jön elcserélni valamit. Gondolom, hogy vasvillával kergeti el azt, aki megmondaná neki, hogyan éljen.

Melyik lesz meggyőzhető? Melyik tábor adja fel az álláspontját? A dackorszak hatalmi kérdést csinál belőle. A hatalomért pedig csiszolt elmék hordanak adatokat akkora kupaccá, ami bármelyik kisgömböcöt eldurrantaná a népmesében. Csak ez a való világ, bár nem a lejáratott értelmében e szókapcsolatnak. 

Ez az életünk. Ezt pedig akkor tudjuk igazán élni, ha nem harcolunk soha nem látott emberekkel a jutubin, a fész-bu(n)kón keresztül, hanem megnézzük, mi szép van köröttünk.

Ezek a képek vasárnap készültek. Nufi Miskolcról tért haza, és a Bódva parton Bódvarákó felé kerülve kutyagoltunk Rozival Szilasra. Út közben egy darab vírust nem láttunk, és embert sem.

Rövid (BÚÉK)

 Álmos délelőtt volt. Ferike vonszolta a gordonkát tokjával a zenetanárhoz. Előző este vörösre gyakorolta ujjai végét, s már azt sem tudta, hány hibával fogja előadni a leckét. Mindenben volt hiba. A magnóra vett játék egyáltalán nem hasonlított a belül hallott zenére. Volt, hogy belerúgott a kottaállványba is. Szerencsére nem nagyot, és apa nem is ébredt fel a másik szobában. Anya éjszakai műszakban dolgozott a szövödében. Reggel még kitette a szendvicset, és a forró teát. Belebókolt Ferike szünidei házi feladatába a harmadik mondatnál. Nem is várta meg apát sem, pedig apa újságért és friss kenyérért ment az éjjel-nappaliba. Szombaton nem Ferike volt a soros. Ketten reggeliztek. Apa kérte el az olvasónaplót. Tizenhét piros aláhúzással adta vissza,  s annyit mondott: 

- Írd újra, fiam! Ennél Te többet tudsz.

 Ferike pedig tíz óráig csak nézte a piros hullámokat, aztán fogta a tokot, és ment, ballagott a zúgó forgalom mellett. Kikerülte a rendőrség épülete előtt parkoló kék-fehér autókat, belebicsaklott a pocsolya miatt nem látszó gödörbe. Nyáron még aszfaltpattanás volt, de biztos kipukkantották. Befordult a felüljáró alá, és megállt kifújni az orrát. Ez alibi megállás volt A felüljáró a vasút miatt van ott. Ferike meg szokta várni a következő vonatot. Most volt még 20 perce a zeneóráig. Ha kilép, 5 perc alatt odaér. Csilla néni akkor sem szól, ha 1-2 percet késik. Csak a kéztartásért szól. Csak a köröm alatt maradt gyászkeretért szól. Ferike még nem késett el, és nem is volt piszkos a körme, de Magdika sírva jött el tegnap is. Pedig csak diót szedett. Nem is piszok volt. Csak dióhéj. Az a burok, ami megbarnul.

Csilla néni ajtaja nyitva volt, ma nem járt nála más tanítvány, Ferikének ki volt készítve a széke, és egy pohár csapvíz a kis asztalkán. A nagyon a kancsó, és Csilla néni libás bögréje. A domborlibák mindig Ferike felé néztek, és a kancsó mindig tele volt.

Ferike elhelyezkedett, és kotta nélkül kezdte játszani a darabot. Csilla néni pedig a végén lépett a szobába, és mosolyogva ennyit mondott:

- Hibátlan.