Ma régi wincsimet dugtam fel a gépemre, és jót nevettem magamon, illetve több, mint 20 éves novellámon.

 

 Az agglegény

______________________________________________________________________________________________

Megérintett. Már éppen elhúzódtam volna, és kerestem valami jó alibit, valamit,

amiért észre sem venné,vagy legalább nem érezné, hogy.., vagy hogy azért.

Aztán mégis hagytam. Mellettem ült a buszon, szoknyája engedte szétnyílni

combjait, és teljesen kényelmesen ült.

Nem volt benne erotika. Semmi, amit nőben észre vennék, csak azért volt hosz-

szú szőke haja, meg olyan borzalmasan nagy mellei, hogy a természet valamit

törlesszen.

Láttam, hogy kommunikálni kíván, talán egy zsebkendőt vár, virágot, könyvet, a-

melybe lopva átpillanthat, rövidesen le fogja ejteni a szatyrát, vagy valamit, ami-

től én, az udvarias férfi felé fordulok.

Legalább most volna nálam valami műszaki könyv. Az kellően riasztó. Egyetlen

pillantás, és vagy tekintélyt, vagy férfifennsőbbrendűséget hirdet, meg azt, hogy

nem érdekel a világ, lám én még itt is dolgozom, tanulok, vagy valami hasonló.

De most üres volt a kezem.

Rám nézett.

Kicsit elhúzódtam, hátha le akar szállni, de ő elmosolyodott, és annyit mondott:

- Ma együtt szállunk le.

Ez a nő tudja, hogy én hol szállok le? Persze. De ő tovább szokott menni. Ezért

is szoktam nyugodtan melléülni. Ő belül, az ablaknál, és meg az utasok felől.

Megmentő közeleg. A lépcsől legalább 100 éves néni reszkető bottal a kezében,

és erre nézett! Juhéj! Átadom a helyem.

– Angyalkám, add át a helyed a néninek! - szólt az előttem ülő kislányra útitár-

sam, mintha valami iskolapadból figyelmeztetné az alvó diákot, akinek a tanár a

nevét már felolvasta a naplóból.

Zsebredugtam a kezem, hogy legalább egy tollat bányásszak elő, meg a bérle-

temben is marad régi szelvény, azon mindenféléket lehet jegyzetelni.

Semmi. Egy árva cerka, egy tollbetét, radírgumi, leszakított fűszál sem akadt a

körmeim alá.

Üvölthetnékem támadt. Belül dörömbölt a kisördög, hogy én nem akarok ezzel a

tehénnel megismerkedni, és legalább azzal a ragadós szemeivel ne bámulna a

szeme sarkából, és inkább gyalog járok ezentúl, vagy túlórázok minden nap,

csak most szabaduljak.

– Tudja, hogy hanyadika van? - nézett rám a tehénszemű Héra kékségével. Fe-

ketére húzott szempillák, a ki tudja hány fok meleg már összemosta kicsit a

szemfestékével. Egy szőke nő egyébként se emelje ki sötét színekkel a szemeit,

mert borzalmas.

– Nem tudom. - feleltem majdnem mogorván, és próbáltam ismét terepszínt ölteni.

– Akkor majd én megmondom. 21. Az anyám születésnapja.

– Gratulálok. - motyogtam az orrom alatt, de semmi kérdés, hogy hányadik, és még

a fejem is a szemközti tinilány melleire fókuszáltam. A kis szeplős baba nem láthatta,

mert a fejével egymagasságban egy csellót tartó barátnő állt a hangszerével együtt

jó maszkot, jó búvóhelyet jelentett. Meg egyébként is az autonómiám visszaszerzé-

se volt a cél.

– Anyám ma odaköltözött maga mellé a földszinten.

Püff. Akkor ezentúl hivatalosan létezhet a közelemben.

– És szeretném elkérni a telefonszámát, mert esténként felhívnám, ... persze csak,

ha nem zavarok.

Nem? Nem zavar? Esténként? Ott nálam?..

– Tudom, hogy egyedül él, és hajnali kettőig is égni szokott a lámpája. Tudom, hogy

hol dolgozik, meg azt is, hogy verseket ír.

Ez nem lehet igaz. A születésem pillanatát nem számolta ki?

– Azt is tudom, hogy a szűz jegyében született, érzem, most meztelennek érezheti

magát. Ennyire nem kellene megijedni. Nem örökre akarom. Pár hétig csak, ameddig

bekötik neki is a telefont.

Ez jó. Még mindig nem szóltam egy szót sem, csak megkapaszkodtam az előttem ülő

széktámlájába. Nem akarom. Ezt a nőt, az anyját, a pereputtyát, és senkit. Nem akarok

átjáróházat a lakásomból, és reggelente nem fogok azért mindig beágyazni, mert vala-

ki bejön a szobámba, és odaterpeszkedik, és ráül utcai ruhában az ágyneműmre, s

még beszélgetni akar arról, hogy mit főzött, meg utána még bevásárolni is nekem kell

majd, meg hol fahéjért, hol tejfölért dugja be az orrát, és amikor végre hazatérek vala-

kivel, akkor a telefon átrendezi az életemet... De azt fogom mondani, hogy nem fizet-

tem, és kikapcsolták...

– Tudja, én a postán dolgozom, és onnét tudom az adatait. A mobil a drága lenne,..

ugye számíthatok magára! Sőt a számát is tudom. De mégiscsak jobb megkérdezni.

Mégsem olyan tolakodó.

Méghogy nem tolakodó. Hát micsoda? Egyenesen a csöndes kis világomat irtja ki. Egy

elefánt a porcelánboltban. Nem jó. Egy macska az egérlyukban. Kifelé!

– Én átadnám magának a vonalat. Addig ...

– Nem, ezt én nem fogadhatom el. Bár a kötvényes telefonnál csak egy átírási díj, az-

tán...

– De nagyon szívesen. Én egész nap alig vagyok otthon...

– Elég volna, ha egy kulcsot adna a lakáshoz. Mama még főzne ia magának vacsorát,

mire hazajön.

Úristen! Esetleg még ágyba is bújna velem?

– És volna még egy kérésem. Bedöglött a tévéje, és a sorozatok az egyetlen szórako-

zása. A bátyám holnap megcsinálja neki, de ma este, ha beülhetne magához....

Neeeee! Ebből hogyan mászhatok ki?

Aztán a buszvezetőből kitört a nevetés. Félreállt a járgánnyal, és visszajátszották a

felvételt. Aláírattak velem egy szerződést, hogy a kandi kamera rögzítette felvételt le-

játszhatják.

Hm. Legalább a gondolataim nem hallatszottak ki.

Otthon a hűtőből előhúztam egy fél dinnyét, falatozni kezdtem a tv előtt, amikor csengettek.

Egy ajtótok szélességű hölgy állt velem szemben, és megkérdezte, hogy telefonálhat- e...............

DHCP, avagy megpróbálok egy logikát elmagyarázni

 Amikor kiakad egy kis hálózat, akkor a felhasználó dühös, tehetetlen, és próbálja előkeríteni a rendszere gazdáját, s ha nem sikerül, nyomogat, ki-be kapcsol eszközöket, és ezek után vagy helyreáll a rend, vagy nem.

Tegnap jártam az orvosi rendelőben, hogy megnyugtassam Marikát, s ismét munkára tudja fogni a nyomtatóját is, mert a recepteket már nem tollal írják itt a világ közepén sem.

Ma pedig törtem az agyam, hogy lehetne egyszerűen rávezetni, ne pánikoljon, hanem ezt ő is meg tudja oldani. Legyen az én példabeszédem, egyszerű.

Legyen a hálózatom neve SZTK rendelő intézet. Orvossal, betegekkel, és a legfőbb hatalmassággal, ki mindenek fölött rendelkezik, s a sorszámot osztja, a portással.

Történik néha baj is. Megszólal a tűzjelző, vagy bombariadót gyakorolnak, az épületet mindenkinek el kell hagyni, a míg a tűzoltók, tűzszerészek dolgoznak, s ha a veszély elmúlt, sorban visszatérhetnek az emberek.

 

Először a portás (ROUTER  a fehér doboz az asztal alatt.)

Másodszorra az orvos (A számítógép)

Harmadszora... negyedszerre.. (nyomtató, tablet, telefon, amit használnak a hálózaton, innentől a sorrend tetszőleges.)

Miért?

Mert ha megszűnik a kapcsolat az internettel, ki kell kapcsolni  a routert, hogy elfelejtse az addigi sorszámrendszert. Azaz újra kell indítani a portást, aki sorban maga után elsőnek ereszti be az orvost , majd új sorszámot oszt a betegeknek.

De ha nem jó sorrendben kapcsolja be az eszközöket, akkor úgy jár, mintha a bejáratnál összetorlódó emberek összeütköznének, és a végén senki nem jut be az ajtón. Vagy nem indítja újra az összes eszközét, mondjuk egy-két beteg benn marad az épületben, és szorongatja a régi sorszámát, vagy nem szólítja be senki a rendelőbe, vagy kiosztja a portás az ő számát, és veszekedhet, hogy ki volt ott előbb, esetleg az orvos nem jut be a rendelőbe, mert nem ő lépett be a portás után először.

A számítógép az ilyen munkahelyen segítség is és nyűg is. Látom. Amikor egy asszisztensnek meg kell tanulni adatbázisokban keresgélni, intelligens nyomtatót a hálózatos rendszerben az automatikus frissítés után újból magyar nyelvűre állítva munkára fogni, akkor visszakívánja a kartoték fiókot biztos. De nem fogja visszakapni.

Műszerészből műparaszt

 Mostanában elnémult blogom nem akartam a nyavalyámmal terhelni. Talán annyi haszna lett, hogy visszakaptam harminc éve elmúlt súlyomat, és a 75 kilóval könnyedébben mozgok. 

Az időm zömét a kaszálás és fűnyírás teszi ki. A meggy már leérett, az utolsókért gebeszkedem a végre termőre fordult fácskáimon. Komoly gazdálkodó nem vált belőlem. Nóriéktól és Jolikától kapott kapott paradicsom palántáim szépen fejlődnek a kiselejtezett mosógép palástokban és tévékávákban. Az öt krumplicsíra is autógumiba került, és van alatta gumó. 

A málnásom visszahúzódott kissé, de Rozi hamarabb megtalálja az érett szemeket, mint én. Igaz, az ő bundáján nem jut át a csalán csípése. Én pedig nem csak a málnalétől vagyok pirospozsgás,.

Napi sétáinkon megfő az agyam, olyan meleg van, de a hét végén ugyanazon melegben átlibbentem Bódvavendégibe (Hostovce) kipróbálásképpen a bicajomat. Ja, mert az utolsó miskolci utamon túlterheltem, és a hátsó kerekemben négy küllőt cserélnem kellett. A hét végére ismét Miskolc a cél. Anyunál szétverték a spajz és a fürdőszoba falát, mert csőrepedés volt, és a harmadik emeleten átpenészedett a fal. A vakolás megszáradt, nekem csak festeni és pár csempét kell pótolnom. 

Komjáti ismét elbúcsúzott néhány embertől. Már nem is akarom sorolni, de legalább a nyár hozott gyerekeket a nagymamákhoz, és élet van, zsivaj az utcákon. Focizó fiúk-lányok, kerékpározók, és visongók mindenfelé.

A macskatóriumunk már csak három kandúrt számlál. A kis bolond Hosszúfarkút, aki az ebédidőnket végigénekli telitüdőből. Vöröske, akinek fontosabb a simogatás, mint az evés, és Nyef-nyef, aki hol barátságos, hol meg sértődött, de kitalálhatatlan, mikor melyik arcát hozza haza.

Rozi immár a szobánkban tölti az éjszakát. A falu szélén élő könyvelő hölgyet zavarta, hogy ugatott éjszakánként 20-30 percet, és nem tud nyitott ablaknál aludni. Nufi pedig félve, hogy kárt tesz valaki Roziban, inkább behozza aludni a kutyát.

Megjegyzem, a falu összes kutyája éjféltájt szintén kommunikál a holdon keresztül. Az egyik felugat, a másik folytatja, és kitárgyalják a napi eseményeket. Ha kimegyek éjjel a kertbe, jól hallom én is, de ha alszom, akkor alszom. Nekem mindegy, hogy tehén bőg vagy kutya ugat. A fizikai fáradság megoldja.

Műszaki küzdelmeim a fűkaszákkal vannak. A hagyományos folyton átszakítja a nyelet, és kifordul, mert egyenetlen a talaj, és a vakondtúrások és hangyavárak, kutyakotorta lyukak megfogják a lendületem. A benzines vacak pedig először elszakadt berántó zsinórral kezdett, majd eltört a tartályba lógó benzincső, és a felkekeredett, az egy hét alatt megszáradt fű megfogta a forgófejet. Végül az új berántó zsinór spirálrugója ugrott szét mindkét frissen vásárolt berántóban. 

A kaszanyélbe bevéstem vasrudat, és a szorítógyűrű mellé Hilti szalagból csináltam még egy bilincset. Egy-egy napot tudok vele kaszálni, de ha lemegy a derékig felnőtt gaz, a négykerekű fűnyíróval gyorsabb vagyok. 

Nufival felfedeztük újra (?) Jókait. Tegnap és ma nem olvastunk, már hiányérzetem van, de nem folytatom nélküle. Csak rácsodálkozom, mi mindent tudott ez az író közel kétszáz éve. Ennek ellenére süt belőle, mennyire szeretett élni, és mennyire szerette az embereket. Még a női logikával is tisztában volt. Pedig az férfiban nagy szó.

  

Vasárnapi aranyozott dugókról

 Az utóbbi időben mindig Attila mozgatja meg a billentyűimet. Most is, bár nem akarom kommentben írni, mert csak mellékszálhoz igazodnék.

A stúdiója aranyozott csatlakozóiról jutott eszembe, hogy még boldogult műszerész életem nekem is a HiFi felé meresztett csodálkozó szemeket, és mindenféle magnók és erősítők és lemezjátszók körül forgott.. ha épp nem valami szoknya után futottam.

Aztán sikerül monitorszervizben dolgozni. Egy sorozat monitornak volt egyforma hibája. Sony-nak is, Philips-nek is. A színek rondán elmozdultak lilába vagy zöldbe. Ezt látta a tulajdonos, én pedig tudtam, hogy a három színből egy kimarad. Nem keveredik ki a fehér és fekete közötti összes árnyalat.

Kimérni nem lehetett, mert amint szétszedtem, a  hiba nem jelentkezett. Járathattam én naphosszat. A bajt csatlakozók okozták. Megoldást a forrasztás jelentett. Minden aljzatot ki kellett forrasztani, kihúzni a fél centis tüskéket, majd szétszedni az ellendarabot, és beletolni a tüsiket, majd átforrasztani vezetékestől, végül az egészet a panelba is. Két vége volt a csoportkábelnek. Mindét oldalon, s akkor szűnt meg az elszíneződés. 

Mire lehet jó az aranyozott csatlakozó?

Ha jól logikázom, akkor az egymással érintkező fémfelületek nem rozsdásodó anyaga nem képez galvánelemet a levegő páratartalmában. Nem kelt önálló hangot, zajt.Kikerülni a jó forrasztással csak készüléken belül lehet, de a keverő pultot nem építik össze a 100W-osnál nagyobb erősítőkkel. Meg értelmetlen is.

Mennyit vár egy vizihulla, amíg a víz tetejére jön?

 A múlt héten a kutam tetején behullott a takaró. OSB lap volt, és már alá is volt támasztva középen. Aztán kihalásztam, amint tudtam, és vittem rá lemezből újat. 

A 22-ben inkább csak nyáron húzom szivattyúval a paradicsomra a vizet, ilyenkor egy vederrel tartok fenn a kutyának, és a kávéfőzéshez. Tegnap pedig kifogyott, és eltolva a lemezt, már dobtam volna be a vödröt, de megáll bennem a szusz. Vörös macskatetem úszott puffadt magányában a kútban. 

Bemászni most nem tudtam, az alulétra a 33-ban volt, és a vödrömet nem akartam összemacskázni. András szomszédtól kérdeztem, van-e nagy kampója, de neki nem volt. Aztán csak találtam drótot, vaspálcát és egy tévéképcsőről leszedett acélpántot. Kivettem, és elástam szegényt. 

Csak később jutott eszembe, hogy ez a macska a múlt héten szakadhatott be, és talán már a víz alatt volt, csak nem láttam, A tavaszi vízállás sokkal magasabb, mint nyáron. Ez a kandúr még nem volt büdös, és nem hullott ki a szőre. 

Amelyik itt lelte a halálát a házunk előttiben, az megkopaszodott, és az egész kút bűzlött.

Megkerestem az árvíz idején osztott fertőtlenítőt, és belecsöpögtettem. Egy darabig a közkútról fogok Rozinak is vizet hozni, ha a 22-ben vagyunk, csak még jár az agyam rajta. Vajon a régi fedővel esett be, vagy a két nap alatt, amíg nem volt rajta fedél. Mert az eső miatt nem vittem azonnal.

Már csak reménykedhetem hátha megtudom, ki macskája járt nálam, és mikor tűnt el neki.

***************

Más.

Attila rádióját sosem sikerül elcsípni, amikor a beszélgetések jönnek. Vagy alszom, vagy nem jut eszembe, s a blogján szereplő linket nem nyitja meg az IPAD minim. Ma rápróbálkoztam androiddal, és láss csodát, azaz én láttam, hallottam, a beszélgetéseiből, amit ma podkesztnek kell nevezni. Divatszó, mint sok más, engem nem varázsolt el. Vitray Csak ülök és mesélek beszélgetős műsorát néztük már a múlt évezredben is. Állítólag Szilágyi János ötlete volt. Bocsánat, ő mondta, én csak megjegyeztem.

Egyébként rákaptam én is a tereferék hallgatására. Jobb, mint a háborúk elemzése. 

Na de miért is mondom el? Merthogy sokat nem beszélgetek én sem. Erről már írtam, nem ismételni akarom magam. Inkább a hivatásos beszélgetők vannak előttem, akik felkészülnek a partnerből. Faggatnak, vájkálnak, vagy bosszantanak. Néha igen jól összepasszolnak, és dobálják egymásnak a témát. A műkedvelőkön pedig érzem, hogy ott a mikrofon. Az a hallgatózó harmadik, akiről meg kell felejtkezni. Ez a legnehezebb.... már ahogy  én hallom ki.