2022. március 17., csütörtök

Irány a Mile hegy

 

Március 14. Jó idő volt. Bár Nufi nem volt a bioritmusa csúcsán, délelőtt elindultunk a Mile hegy felé. Először az Esztramos szerpentinje volt nehéz, onnét már lanka volt csupán. A több napos ünnepet mások is kihasználták, és találkoztunk turistákkal. Sőt, a szikalmászók is gyakoroltak. Már a hegy lábánál sok autó fogadott. Mondtam is Nufinak, hogy ideköltözött egy város.


Ő volt az első, akivel találkoztunk. Még nem hagytuk el Komjáti területét, de hiába nézett ránk szépen, nem jöhetett velünk.


 Viszont a kisasszony remekül érezte magát. Különösen, hogy a tetőn a tenyeremből ivott, és valami elemózsia is volt Nufi szatyrában. 


Mi pedig egy betontámon ülve lihegtünk, és néztük a falon mászkálókat. Milyen picik az emberek, ha távolról nézzük!


Aztán elindultunk az erdő felé. A fennsíkról pedig a Szőlőmáj irányába lőttem néhány képet. Ilyenkor - itthon - látszik igazán, hogy párás volt a levegő. Ott csak a ragyogó napsütést élveztük.


No meg a mélységet. Rozit át kellett adnom, mert minden felvételnél rántott egyet a pórázon. A 'kép-zéshez' pedig nyugalom kell.

 

Szigorúan a jelzéseket követtük.


Most kicsit többet mutat a domborzatból is a táj, mert télen levetkőztek a fák.


Íme a túracsapatunk vezére.


Rozi most azt hiszi, megint enni kap, pedig csak az útvonalat ellenőrzi Nufi.


Itt vagyok én is a 'ronda' sálammal. Nufinak nem tetszik.


A kilátás pazar. Nufi botján a bal alsó sarokban mint valami Viktória, a győzelem jelképe.


Aztán itt megálltunk. Nem mentünk fel a hegytetőre, hanem Rákóra vettük az irányt.


Amikor megállok fényképezni, Rozi rosszallóan jelzi, hogy lemaradunk.


Már nincs messze a falu.

Itt a tavasz első virága is... akivel találkoztunk.



Már látszik a templom


És itt a temetőnél megpihentünk. De nem végleg.


(Nufi azt mondta, hogy nem zárhatom a temetői pihenővel ezt a túrást. Hazafelé még Rozi bemehetett egyet fürödni a Bódvába. Itt épp azért néz rám, szabad-e.)



Még egy sztori a végére. A Nagyrét határánál a régi vonatsínekre visz a kék turistajelzés. A Juhász patakon túl még vagy 50m, és balra szántóföld, jobbra kaszáló, egyenesen pedig kicsit bozótos maradt a Szentandrást Rákóval összekötő földútig a sínpár. Mellette még egy rókalyukat is meg lehet nézni. Gondolom, nem akarták a ravaszdit zaklatni, meghagyták a kiszáradt gazt. Ettől függetlenül járható az út.

Jött egy társaság, s megkérdezték, hogy merre tovább. Mondtam, hogy egyenesen bozontosabb, jobbra - ahonnét mi jöttünk immár hazafelé - kényelmesebb.   Na és itt is volt a hétből egy morgó, vagy törpösen  Dulifuli, aki megjegyzést tett a takarítatlan turistaútszakaszra. 

Ha egy kicsit fiatalabb lettem volna, biztos elmesélem, hogy a felfestéseket önkéntesek pénz nélkül csinálják, és ő is folytathatja a rendezkedést a bozót ritkításával. De inkább csak mosolyogtam rá, és jó utat kívántam a kényelmesebb irányban.

2022. február 26., szombat

Eszembe jutott

 Kis iskolás voltam. Elsős, vagy másodikos. Közel volt az iskola. A Katowice utca a házunk mögött húzódik, és az erkélyünkről rálátni ma is az iskolára. Reggelente anyu elment dolgozni, én pedig indultam iskolába. Nem kísérgetett, tudtam, hová kell menni. 

Nekünk, gyerekeknek volt vigyázó tanár. A napközis tanterembe gyűjtötték, akinek korán mentek dolgozni a szülei.Addig is felügyelet alatt legyünk. 

Jókedvűen mentem be, és a teremben síri csönd fogadott. Az ügyeletes Csutor Laci bácsi, az igazgató helyettes tartott rendet, s én ki tudja miért, aputól hallott módon köszöntem. Gúten morgen. A tanár bácsi akkora pofont kent le nekem, hogy még sírni is elfelejtettem. Csak néztem rá, és valamit mondott. Erre mondtam, hogy jó reggelt! A következő mondatára már emlékszem:

 - Na ugye, hogy tudsz magyarul!

Soha többet nem mentem be korábban az iskolába. Csak csöngetésre. 


2022. február 25., péntek

Sugártetróda

Sok köze nincs ezeknek a képeknek a címhez, de ebben a környezetben elmélkedem. Itt a Bódva gátján. Többnyire a naplementéhez közeli időpontokban.







Leginkább az öregedésről. Mennyire lassulok. Nem csak mozgásban, hanem gondolkodásban is. 

Az ebajon rendeltem a csővoltmérőmhöz tetródákat. Az orosz megfelelője 6p1p. Ki kellene cserélni a csőfoglalatot, mert a régi csőnek kevesebb lába volt, s ezért tolódik mindig a csőcsere. Viszont belefutottam egy német srác videosorozatába. Csöves rádiókat javít korabeli eszközökkel (is).  Ezek a filmek átirányítják a figyelmem egy valamikori szebb szakmára. Pontosítok, a szakma szebb idejére. 

Ez nekem azzal is jár, hogy előkerülnek a Kádár Géza könyvek. Elő a csőatlaszok. Még a szakmai ismeret tankönyve is a suliból. Séta közben elmondom a kutyának, hogy miről elmélkedem. Rozi türelmesen meghallgat, ha közben simogatom .Ha abbahagyom - a simogatást - megbök az orrával. Ha a dumát hagyom abba, akkor nem. Ki érti ezt? De hát a nők kiismerhetetlenek. Még akkor is, ha kutyabőrben látták meg a napvilágot.   

2022. február 14., hétfő

Képek a készülő dobozról

 




A padláson találtam pont hozzáillő üveglapot. A talpát a másik élhez kell átrakni. A könyvlap kapjon fényt, ne a mobiltelefon. A telefon helyett Nufi a táblagépét akarja használni. Oda magasabb hátfal kell.

Alulra pedig fényforrásnak vagy LEDsort, vagy a hosszú kompakt fénycsövet felszerelem. Ez még változhat, és akkor kap lábat is, nem szorítóval kell majd használni az asztalszélen. 

Ma a sétaidő állított meg, de este talán be tudom fejezni. (Nem tudom) A keretet hagyom holnapra. De legalább Józsinak megfejtettem a lámpavezérlőjét. A hét végén fejtettem vissza, és ma délelőtt visszaszereltem. Kaptam tőle dugasztápokat és két madzagos telefont. Az egyik biztos kuka lesz. A siemens, mert ramaty, de a rugós vezetéke megmarad. Megnézem, ki dolgozik benne. Hátha nem láttam még olyat.

2022. február 13., vasárnap

Hanyat láss?

 Sokat. Sokkot.

Nem mindig van jó hangulat köröttem, és ilyenkor be kell gubóznom. Kell valami nehéz feladat. Valami, amit akarattal lehet magamra kényszeríteni. Még akkor is, ha egyébként szeretném csinálni.

Egyik ilyen a Nufi telefonja. Az a bizonyos ifon négyes, amit már lecseréltem neki. Egy darabig küzdöttem, hogy nem fogadja a töltést. Rendeltem hozzá csatlakozót, és attól sem gyógyult meg. Rendeltem hozzá új akkumulátort. Az sem segített. Még szerencse, hogy akkor rendeltem másik telefont az asszonyomnak, és az azóta is jó.

No, a megfejtés a csavarjaiban volt. Használtam én is rövid ideig, csak vacak volt. Tegnapig a jó öreg Siemensen, a C45-ös váltotta a hosszabb ideig jó kínai törhetetlent, mert annak elment a hangja, mint kezdő színésznek a premieren. Sajnos mikrofon cserével sem gyógyult. Vagy csatoló kondi, vagy bemeneti erősítő IC.

Most pedig találtam a jutubin olyan háromszögű dobozt, mini sötétkamrát, ahol ilyen tapitelefont használnak fényképezőgépként. Az egyik oldala üvegből van, és arra fektetik a könyvet. Szembe vele a telefon. Nufinak a tanításhoz kell könyvekből kifotózni leckéket, és ha nem szedem szét a könyvet, akkor a lapszkenneren torzulnak a szélek, és még lassú is. A doboz már zömében leszabva, egy oldalát fel is csavarozgattam a lemezlapra. Ja, a háromszög egyik oldala üveg, a másik vaslemez, két oldala furnér lemez, és az alja is, de ott csak keskeny, mert onnét kap fényt a doboz. Ennél a keskeny lapnál fogva kell az asztal szélere felfogatni.

(Mennyivel egyszerűbb lenne belinkelni a japán bácsit, aki megtervezte! De nem fogom, csak ha újra meglelem.)

Azért, hogy biztos legyek a dolgomban, csak rendeltem még egy négyes ifont. Biztos ami fix. Ekkor újra összeraktam a megbízhatatlant, s ameddig nem mozgattam nagyon, feltámadt. A legújabb szerzeményem akkuja majdnem 2 órát bírt. Aztán egy napot, harmadszor már nem vette a töltést. Beleraktam a megbízhatatlanét. Az eredetit. Azzal másfél napot ment. Közben vallattam ki a hibát. Az akku csatlakozóját két csavar szorítja le. Az egyik fogja, a másik nem. Elenged. Oda kellene egy csavart szerezni. Olyan csavart, aminek a feje szintén menetes furat. De most félre kerül, mert az új akkut megkapta a legutolsó szerzeményem. Az órás minőséget pedig most itt műfény mellett nem tudom rendbe hozni. Majd ha kint jobb idő lesz, akkor kinn az udvaron. Vagy ha bolhapiacon kapok 500Ft-ért roncsot.

 Közben Attila megírta, hogyan lett belőle asztalos. kedvet is kaptam hozzá, hogy a magam történetét is megörökítsem, bár én nem tudom így tisztán visszaidézni. Majmolni sem szeretném. Csak kaptam hozzá még egy lökést 'odaföntről.' Így kacifántosabb lesz a mondandóm.

Három napja bukkantam OllisTube videoira.  - Ez a hol volt, hol nem volt rész -  Öreg, csöves műszerekkel javítja a lámpás rádiókat. Közben mondja a magáét németül. Végre nem csak angol felújítóra leltem, mert valamivel egyszerűbb megérteni. Bár a hindit sem értem, mégis szoktam keresgélni indiai mestereket. Ők is a mezei technikával javítanak, alkotnak.

De visszatérnék a z Olli, azaz Olivér névre. 1968 nyarán kaptuk meg az első, új lakást. Akkor vették anyuék a tévét, és apámnak volt egy barátja. Vámos Olivér. Az első tévészerelő, akit láttam. 

Az ötödik emeleten laktunk. Volt ugyan központi antenna csatlakozó a falon, de még nem volt benne semmi jel. Hoztak apuék antennát és vascsövet. Még javában épült a lakótelep, a Katowice utca előtt földút vezetett, és a lámpaoszlopok betontalpon álltak. Lementünk, és a vascsövet kétszer meg kellett hajlítani. Az oszlop fája és a betontalp közé dugva ketten húzogatták derékszögűre.

I_
  I

 Valahogy így. Az erkély korlátjához kötötték dróttal. Kitartotta az antennát hogy a ház fala mellett Tokaj felé kilásson az adóra. Az Avasi kilátót takarta a domb mellettünk. Utána pedig bekapcsolták, és jött a műsor. MTV1 . Mert addig csak rádiónk volt. Kicsi is, meg nagy is. A nagyrádió sem túl nagy, de erősítette apukám villanyzongoráját. Azt is Olivérrel bütykölték át kapcsolósra. A vibrátót meg valami hangszínt lehetett billenő kapcsolóval változtatni. Előtte három forgató gomb volt rajta.

Decemberben apám elment az NSZK-ba, aztán nem akarózott haza jönni. A tévénk pedig Olivér keze nyomán lett újra és újra működőképes, ha valami baja volt.

Amikor jött, engem nem lehetett elhessenteni. Anyu ugyan megkérdezte, hogy kész van-e a leckém, de ő is és Olivér is mosolygott. Tudta, hogy én is elhiszem, ha azt mondom, hogy kész. 

Így volt ez nagymamánál is. Ha jött valami szerelő, akkor nekem ott kellett lennem. A Gelkánál, majd Villkésznél szerződésesek voltak. Nem mindig ugyanaz a szaki jött ki. Aztán már középiskolás voltam, és anyu nem engedte, hogy én nézzem meg.. akarom mondani, ezt nem kérdeztem, csak az alkatrészt nem vehettem meg, hanem anyu valami maszekot kerített az akkor aktuális hibához. Olivér már nem élt, vagy az alkohol miatt, azt nem tudom, de a sorkimenő malomkerekét - így ismerte akkor már szinte mindenki a nagyfesz tekercset  - kellett cserélni. Összetekert végű pillanatpákát vett elő, és én okos akartam lenni, vittem hozzá ép betétet. Már nekem is volt ilyen pákám. Az a bácsi mosolyogva visszautasított, hogy nem kéri, mert hamar tönkre megy, és neki így is jó. De megdicsért, mert tényleg az volt a hiba, amit megállapítottam. Akkora mellényem nőtt azonnal, hogy a nagy tükörben nem láttam a vállaimat.

Az iskola ugyan általános gyengeáramú képzést adott. Végigvettük apróra a televízió működését, a rádiót, és gyakorlatra a Medicor -ba jártunk. Orvosi elektronika volt a profil Vérnyomásmérő, meg.EKG meg EEG, meg hallásvizsgáló. Ebből a szívverést mutató oszcilloszkóp érdekelt volna a legjobban, de csak könyvben láttam a belét, Gyakorlaton talán a KTD táskában, és azt sem működés közben.

A tévészerelésre még sokáig kellett várnom. Először zsebszámológépek, majd honvédség.,, és ott volt egy igazi beavatásom. Keresztanyám rám bízta az első kis orosz színes tévéjét. Hát sokat nem konyítottam hozzá. Viszont volt ott Mészi. Ő volt A SZERELŐ. Mindent tudott. A Color Starhoz is értett. Az volt a kantinban, és meg tudta javítani. Rátapadtam, mint bögöly a tehénre. A géptávíró oktató terem végében volt egy akkora szoba. amiben elfért egy asztal, egy szék, én pedig állhattam mögötte, és nézhettem, hogy javít. Aztán kérdeztem is tőle. Ő pedig lesajnálóan mondta, hogy hol tudok utána nézni. Leginkább a tankönyvben.

No és Imike akkor szépen újra kezdte tanulni a szakmát, immáron részleteiben. Keresztanyu tévéjéből kivettem a tápegységet, és bevittem. abba a szűk barlangba. A 15kHz-es táp, ami ráadásul sorszinkronnal jár, és orosz icés és a tirisztoros vezérlés KT315-361-el volt tele. (sok-sok téglapiros tranzisztor) Mészit is megdolgoztatta, ám én szégyelltem a nem tudásom, s amikor épp nem valami szoknya után loholtam, bújtam a könyveimet.

A lényeg: nálam is kacskaringós út vezetett a szakma elképzelt csúcsa felé, hogy amikor elértem, már biztos voltam benne, hogy nem tudok semmit. Azt is érzem, hogy a legegyszerűbbnek vélt problémák oldódnak meg a legnehezebben, és amitől a legjobban félek, az szokott pillanatok alatt megoldódni. Amit pedig félre teszek, mert lehetetlen, az is beugorhat. Kaphatok ötletet egy harkálytól, egy szikla árnyékától, de a jutubitól is. 

A tudatlanság vitt mindenhová életemben. A kíváncsiság. Aztán pedig kétségbeesett öregek, akiknek már nem csak tévé, de telefon, meg daráló, meg nem zárható ajtó volt a bajuk. 

....

Hát ez lett a mai bejegyzésből, pedig ha nem olvasom Attila új írását, azon keseregtem volna, hogy miként vették el a bányászok, pallérok, ácsok, pékek; a kétkezi munkások tekintélyét, és most az orvosokét is, Maradt egyetlen értékteremtő foglalkozás a pénzmozgatás. 

Talán jobb téma lett.