Körbejártuk Nádaskát

 

Ész nélküli támadás

 Vajon mire volt jó? Ennyire megbízható az ösztön? 

Tegnap meglátogattuk Irénkét Szilason. Nem volt túl jó idő, de mára még rosszabbat jövendölt az internet, hát dacolva széllel elsétáltunk hármasban. Nufi, a kutya és én.  

Azt már megszoktuk, hogy a kerítés mögötti kutyák ugatnak, a  kint csellengők érdeklődnek, de a tegnapi foxikeverék meglepett. Már hazafelé tartottunk, és a gyógyszertár utáni kanyarban Rozinak ugrott egy fele akkora kutya. Láttam, hogy a torka felé kap, ezért néhány rúgással lebeszéltem a szándékáról. Kiabáltunk, Még Nufi is kipróbálta a sumós járást, még meg is kergettük a vakmerőt. Csak valahogy nem fér a fejembe, mit keresett a falu főutcáján, és mire volt jó egy 'falkában' közlekedő sokkal nagyobb ebet megtámadni. Kutya kutyát nem eszik. Az a terület nem az övé, mert forgalmas hely. Nem csak a gyógyszertár, a fogorvosi rendelő is ott van, és szemben a most épp felújítás alatt álló kocsma is. A 27-es főútvonalon is van forgalom.

Nem tudok kutyául gondolkodni. 

A végére egy találós kérdés.

Mi ez?

A fáskamrában találtam, és lemostam. A belseje a gumis patentnek hála pormentes, tiszta volt.

Van tippem, de fogalmam nincs, mire használhatták.

Irány a Mile hegy

 

Március 14. Jó idő volt. Bár Nufi nem volt a bioritmusa csúcsán, délelőtt elindultunk a Mile hegy felé. Először az Esztramos szerpentinje volt nehéz, onnét már lanka volt csupán. A több napos ünnepet mások is kihasználták, és találkoztunk turistákkal. Sőt, a szikalmászók is gyakoroltak. Már a hegy lábánál sok autó fogadott. Mondtam is Nufinak, hogy ideköltözött egy város.

Ő volt az első, akivel találkoztunk. Még nem hagytuk el Komjáti területét, de hiába nézett ránk szépen, nem jöhetett velünk.

 Viszont a kisasszony remekül érezte magát. Különösen, hogy a tetőn a tenyeremből ivott, és valami elemózsia is volt Nufi szatyrában. 

Mi pedig egy betontámon ülve lihegtünk, és néztük a falon mászkálókat. Milyen picik az emberek, ha távolról nézzük!

Aztán elindultunk az erdő felé. A fennsíkról pedig a Szőlőmáj irányába lőttem néhány képet. Ilyenkor - itthon - látszik igazán, hogy párás volt a levegő. Ott csak a ragyogó napsütést élveztük.

No meg a mélységet. Rozit át kellett adnom, mert minden felvételnél rántott egyet a pórázon. A 'kép-zéshez' pedig nyugalom kell.

 

Szigorúan a jelzéseket követtük.

Most kicsit többet mutat a domborzatból is a táj, mert télen levetkőztek a fák.

Íme a túracsapatunk vezére.

Rozi most azt hiszi, megint enni kap, pedig csak az útvonalat ellenőrzi Nufi.

Itt vagyok én is a 'ronda' sálammal. Nufinak nem tetszik.

A kilátás pazar. Nufi botján a bal alsó sarokban mint valami Viktória, a győzelem jelképe.

Aztán itt megálltunk. Nem mentünk fel a hegytetőre, hanem Rákóra vettük az irányt.

Amikor megállok fényképezni, Rozi rosszallóan jelzi, hogy lemaradunk.

Már nincs messze a falu.

Itt a tavasz első virága is... akivel találkoztunk.

Már látszik a templom

És itt a temetőnél megpihentünk. De nem végleg.

(Nufi azt mondta, hogy nem zárhatom a temetői pihenővel ezt a túrást. Hazafelé még Rozi bemehetett egyet fürödni a Bódvába. Itt épp azért néz rám, szabad-e.)

Még egy sztori a végére. A Nagyrét határánál a régi vonatsínekre visz a kék turistajelzés. A Juhász patakon túl még vagy 50m, és balra szántóföld, jobbra kaszáló, egyenesen pedig kicsit bozótos maradt a Szentandrást Rákóval összekötő földútig a sínpár. Mellette még egy rókalyukat is meg lehet nézni. Gondolom, nem akarták a ravaszdit zaklatni, meghagyták a kiszáradt gazt. Ettől függetlenül járható az út.

Jött egy társaság, s megkérdezték, hogy merre tovább. Mondtam, hogy egyenesen bozontosabb, jobbra - ahonnét mi jöttünk immár hazafelé - kényelmesebb.   Na és itt is volt a hétből egy morgó, vagy törpösen  Dulifuli, aki megjegyzést tett a takarítatlan turistaútszakaszra. 

Ha egy kicsit fiatalabb lettem volna, biztos elmesélem, hogy a felfestéseket önkéntesek pénz nélkül csinálják, és ő is folytathatja a rendezkedést a bozót ritkításával. De inkább csak mosolyogtam rá, és jó utat kívántam a kényelmesebb irányban.

Eszembe jutott

 Kis iskolás voltam. Elsős, vagy másodikos. Közel volt az iskola. A Katowice utca a házunk mögött húzódik, és az erkélyünkről rálátni ma is az iskolára. Reggelente anyu elment dolgozni, én pedig indultam iskolába. Nem kísérgetett, tudtam, hová kell menni. 

Nekünk, gyerekeknek volt vigyázó tanár. A napközis tanterembe gyűjtötték, akinek korán mentek dolgozni a szülei.Addig is felügyelet alatt legyünk. 

Jókedvűen mentem be, és a teremben síri csönd fogadott. Az ügyeletes Csutor Laci bácsi, az igazgató helyettes tartott rendet, s én ki tudja miért, aputól hallott módon köszöntem. Gúten morgen. A tanár bácsi akkora pofont kent le nekem, hogy még sírni is elfelejtettem. Csak néztem rá, és valamit mondott. Erre mondtam, hogy jó reggelt! A következő mondatára már emlékszem:

 - Na ugye, hogy tudsz magyarul!

Soha többet nem mentem be korábban az iskolába. Csak csöngetésre. 

Sugártetróda

Sok köze nincs ezeknek a képeknek a címhez, de ebben a környezetben elmélkedem. Itt a Bódva gátján. Többnyire a naplementéhez közeli időpontokban.

Leginkább az öregedésről. Mennyire lassulok. Nem csak mozgásban, hanem gondolkodásban is. 

Az ebajon rendeltem a csővoltmérőmhöz tetródákat. Az orosz megfelelője 6p1p. Ki kellene cserélni a csőfoglalatot, mert a régi csőnek kevesebb lába volt, s ezért tolódik mindig a csőcsere. Viszont belefutottam egy német srác videosorozatába. Csöves rádiókat javít korabeli eszközökkel (is).  Ezek a filmek átirányítják a figyelmem egy valamikori szebb szakmára. Pontosítok, a szakma szebb idejére. 

Ez nekem azzal is jár, hogy előkerülnek a Kádár Géza könyvek. Elő a csőatlaszok. Még a szakmai ismeret tankönyve is a suliból. Séta közben elmondom a kutyának, hogy miről elmélkedem. Rozi türelmesen meghallgat, ha közben simogatom .Ha abbahagyom - a simogatást - megbök az orrával. Ha a dumát hagyom abba, akkor nem. Ki érti ezt? De hát a nők kiismerhetetlenek. Még akkor is, ha kutyabőrben látták meg a napvilágot.