Tanulok SVG-zni az Inkscape-pel

 

Nem is annyira egyszerű, de nem is túl bonyolult. Kezdetnek egy óraszámlapot másoltam át scannelt képről. Aztán jött a képminta generátorom előlapja. Ezek vezetett ábrák voltak. Nem a fejemben megszületett képek. A nehezebb ez a macskafej volt. Nem akartam látni, hogy másolás legyen. Nufi tett megjegyzéseket, hogy feljebb-lejjebb, meg még nem macskás, az orra kisebb legyen... stb. 

Lehet, hogy az öregedéstől félek, és azért akarok valami újba kezdeni. Hogy a gyerekkorban abbahagyott rajzolás most mégis folytatódjon. Nincs, és nem is volt tehetségem a rajzoláshoz. Nem látom meg a természetben és az élőlényekben azokat a vonalakat, amitől egyszerű felismerni, és még szép is. De beindult a műszerész kíváncsiságom, hogy mégis mit látok a fejemben, és azt hogy tudom képpé varázsolni.

Bámulatos volt a CIA filmben a lány, aki nem volt hajlandó körülfordulni a szobában, de mégis leírta a helység bútorait, berendezéseit fejből. Neki ez pillanatok alatt rögzült. Nekem nincs ilyen memóriám. Valami hasonló azért volt, mert a kopogást meg tudtam számolni emlékezetből, ha oda sem figyeltem. Nem tudom, de van mintázat a fejemben a 12 koppantásról, a 10-ről. Biztos valamire jó volt, de már elfelejtettem, miért idegződött be. Mint anyu telefonszáma, ahogy reggelente felhívom, nem kell figyelnem, és gyorsan billentyűzöm. Idegen számot pedig csigalassan. 

Valami ilyesmit keresek most a fejemben. Amit már rég becsípődött egy zugba az agyamban. Először kitaláljam az arányokat, aztán legyen karika meg négyzet, és a kidolgozáskor igazítsam a szabályosból a belső képhez. 

A gyermekrajzok után pedig a természetben látott mintához közelítsek. 

Lehetetlen? Biztos, mert akkor nem fognék hozzá.  Csak előkeresném a SICC sorozatot anyu beépített szekrényéből, és elborzadnék az ide másolt macskámtól. 

Gombázni voltunk

 

Köszönöm Dóra!

 A három tündérről szeretnék mesélni. Egyikük keresztnevét kérdeztem csak meg. Ő volt Dóra.

Tegnap indultam Miskolcra anyukámhoz. A hideg beköszöntével begyújtani a gázkonvektorokat, és meglátogatni.

A vonat megállóban türelmesem kémleltem Tornanádaska irányába, és feltűnően még a vonat fényei sem gyúltak ki.

Sűrű kocsisor érkezett az úton, el is vonta a figyelmem, aztán telefonáltam Nufinak. Ő kiderítette, nem is jön, és a szilasi buszt sem fogom elérni 10 perc alatt... legalábbis nem nézte ki belőlem.

Sötétségből fénysugár, megállt egy autó, és kiszólt egy lány, elmennék-e velük Edelényig. A vonatra hiába várnék, mert Miskolcról küldenek mozdonyt érte Nádaskára, ott romlott el, és az órákba telik.

Megköszöntem, és beszálltam hozzájuk. Rozsnyóról hozta - tervek szerint Nádaskáig - egyik utasát, s ott szállt be egy edelényi lány. Engem pedig Komjátiban vett fel. Edelényből már busszal utaztam tovább. 

Szerencse, vagy az őrangyalom? Tegnap éppen három is jutott. 

Még egyszer köszönöm a fuvart, és a kellemes beszélgetést mindnyájuknak!

 

'Ráemeltem a karót"

 

Az idézet Hofi paródiájából származik. Rúzsa Sándor szájába adta, ha jól emlékszem, és a pusztuló nyelvünkön dohogok, hiszen ma mindenkit bészból ütővel vernek agyon.

Pedig volt régen furkós bot, dorong, husáng, karó, petrencés rúd, frissen szakasztott faág, nádpálca, mogyorófa vessző, fokos, bár az már fémfejű. de pásztorbot, ostornyél, légycsapó, kézügybe kerülő kerítésléc. Égő csárdában megrogyó gerenda, Rejtő Jenői székláb, törött árbócrúd, redőnyhúzó. Gyümölcstolvaj ellen orosz regényben olvastam a csalánról is, ahol az öregasszony a kerítés tövében  állt lesben, és a felbukkanó mezítlábat fordította visszaútra egy csokornyival legyezgetve.

Gondoltam, pár verekedéshez alkalmas növényt felsorolnék, hátha feltűnik újra a szóhasználatban.

 

Adnak-vesznek minket, mint a birkát?

 A közműcégváltások után valahogy mindig rohamosan drágul a szolgáltatás. Ezzel jár a kapitalizmus. Ezt már apám is mesélte, hogy az  NSZK-ban, amikor a Bundespost magán kézbe került, sokkal drágább lett a postai szolgáltatás, és rosszabb is.

De nálunk ez nem így van, igaz?

Komjátiban hulladék elszállítására a község kötött szerződést, és a helyi adónkból fedezte egyben a szemétszállítóknak a díját. Tavaly átvette egy cég, aki negyedéves díjat számolt fel, ami alig volt több, mint az féléves helyi adónk. Természetesen csak a lakott ingatlanra. Erről a listát megkapta  az önkormányzattól. Ezt kikövetkeztettem, mert jött a csekk, és be is fizettük. A változás talán csak annyi volt, hogy van kisebb és nagyobb űrtartalmú szemétgyűjtő, és differenciáltak. Még matricát is kellett ragasztani a kukákra vonalkóddal. Csak a kódos szemetet viszik el. Ez természetes.

Most viszont kaptunk egy levelet, amiben felszólítanak a nem lakott ingatlanunk nem létező kukájának ürítését visszamenőleg fizessük ki.

Egy meg nem rendelt szolgáltatást, szerződés kötés és teljesítés nélkül, ki nem küldött számla értesítéssel. Megfogalmazni is nehéz, mit akarnak lenyomni a torkunkon. A felszólítás pedig egy nyomozás eredményét is mutatja, hogy nekik a földhivataltól kellett megszerezni az egyébként nem titkos adatokat. Mert ha az önkormányzat átadta az itt lakók adatait, akkor nem titkolta volna a többi ingatlanok tulajdonosát sem.

A hab a tortán, hogy a telefonos ügyintéző a nagyobb kuka díját vetette ki, és mint rendelkezésre állási díjat. Ilyen tétel, viszont nem szerepel a lakásunkra küldött valódi szemétdíj értesítőjén.

Vajon mit szólt volna apám, ha a német posta a meg nem írt leveleire is bélyeget vásároltatott volna úgy, hogy nem is nyomtattak volna bélyegszélet sem.

Hallgatás vagy lustaság?

 Nem tudom eldönteni. Mostanában könnyen kizökkenek az írhatnékból, és pörög a fejemben, mi minden hanyagolok éppen el.

A legfőbb teendő a fűnyírás, és a sokat szenvedett MTD fűnyíróm utolsó munkájában lüktető hangot adott, erőlködött, és sokszor leállt. A kerekei is sokféleképpen foltozottak, mégis féltem az új eszközömtől. 

Nekem új. Józsitól vettem át. 10 centem hiányzott a 20 Euróból, amennyiért ő is vette valahol egy kassai bolhapiacon. Ideadta. Tavaly csak 10-20m2-t próbáltam, nagyon füstölt, és félretettem. Télen rengeteg robbanómotoros kerti masinát javító vloggert megnéztem. Nem sorolom fel őket, mindből lehet tanulni. Az év elején kutattam a Husqarna gép után, hátha lelek róla robbantott ábrát. Nem találtam. Aztán levettem a porlasztót, és kivettem a gyanúsan megnyúlt membránt. Így már  mint Briggs motor (remélem, jól írtam) alkatrész rendelhető volt. Még mindig halogattam, s tegnap előtt kicseréltem, felszereltem, és.... nem ment. Újabb kutatás következett. Hogy lehet szétszedni? Viszont ha tavaly beindult, és én azóta ultrahangos mosóval kitakarítottam, a membránt is kicseréltem, akkor valamit nem jól raktam össze... és valóban. Egy hajlított drótból készült elemet fordítva tettem fel. Azóta - tegnap és ma -  dolgozik a masina, és holnap a terveim szerint a 33 kertjét befejezem. Utána jöhet a 22.

 

A múlt héten Nufi hortenziáit ástuk el.  A névnapomra kapott szelídgesztenye nem maradt életben. Legalábbis nem hajtott ki eddig. Két cserepes fenyő is elszáradt. Nufi kivitte mindkét fácskát a komposztra. Az egyiket azon estén beástam, a másikat - rám sötétedett - elvittem a leendő helyére.  Nufi persze észre vette, és megmosta a fejemet, hogy így ki fog száradni teljesen. No, az első valóban nem maradt meg, de a másnap elültetett mutatott életjelet. Sőt, már látok oldalhajtást is rajta. De nem merek korán örülni.

Van még két magról kelt diófácskám is, akik lefagytak ebben a hintázó időben, de kihajtott mindkettő. A kiszáradt levélkezdeményeket egyenként sodorgatom le róla, és örülök a természet megújulásának.

A jobb időben kint eszünk a teraszon. Tőlünk egy méterre van a macskák tálja. Az apró macskamorzsa (szárazeledel) odavonzza a verebeket. Ha nem mozgunk nagyon, hangos csiripeléssel kapkodják ki a szemeket. Van már mindenhol belőle. Az almafánk odújából is kihallik a talicskanyikorgásra emlékeztető követelőzés. A felső odúban rigó, az alsóban mintha most nem cinke fészkelne, de mindig lemaradok, s amikor odanézek, verebet látok. Pedig a verebek a ház előtti villanyoszlop gólyafészkének 'alagsorából' jönnek-mennek. A gólyák még csak kelepelnek. A fiókák szuszogására várni kell. Biztos még nem keltek ki.

Ma pedig bejelentkezett egy fecske is. Többször felült a terasz legvédettebb sarkán a gázcsőre, és valószínűleg a cipőtartó polc fölé fog fészket tapasztani. Kell valami hullámpapír borítást tenni alájuk, mert minden fehér lesz.

Van még egy új fickó a jutubin, akire rákattantam. Kernel pánik néven vlogol. Ez a linux hibaüzenete, ami a win kékhalálának felel meg. Sodró lendületű szövegelése mellett most épített magának egy 286-os számítógépet. Nagyon magamra ismertem közben. Amikor valami nem akar talpra állni, pedig másnak megy. (Majd a végén belinkelem.)

Az irigység azonnal hatalmába kerített. Nekem is kell ilyen. Már csak azért is, mert én is 286-tal kezdtem a PC-s világot. Miskolcon a Corvus nevű cégnél vettem házat, billentyűt, alaplapot, memóriát Hercules kártyát és 1.44-es floppy-t. Monitornak kaptam kölcsön egyet, már nem tudom, talán Szabó Lajostól. Megpróbáltam feltekerni 18kHz-re a Junosztomat, de sziszegett, csattogott. Nem volt megbízható.

Ezek az emlékek törtek elő, én pedig másztam a padlásraa kincseimhez, és összeválogattam magamnak én is. 'Szájatátó' dobozba építettem... de ezt majd később írom le.

 Még Attilának akarok írni, mert megint van három kezdemény, amit nem sikerült folytatni. Most viszont még működik az agyam.

Legyen  mára ennyi a webnaplómban.

ui.: Az ígéretem

https://youtu.be/U2ELNpJmnFs?si=aX8g2H3Z9UZzZe8J

Tegnapok a mában

 Meghallgattam Paxelt (jutubis emberkét) az egyiptomi nyelvről. Kever-kavar, és pár napos kutató munkájával meg sem találja a témát a mai tudományosnak tekintett módszerrel elemezőket. s ezért a kommentelők között elszabadult a pokol.  Az anyázástechnikától a szelíd figyelmeztetésig, a talpnyalásig aranybánya lenne bármelyik pszichológus tanoncnak.

Egy hozzászólás  erejéig én sem bírtam ki, bár nem álltam be a megmondók közé, csak az hieroglifák olvasási irányát firtatót válaszoltam meg, hogy az alakok állása mutatja meg, merre kell olvasni.

Visszatérve a kutatásokra, és a kutatások eredményeire, minden, de minden fejlődésből lesz. Bogár Laci szövegeit is unalmasnak találja valaki, és hangot is ad neki, s már kaptam volna a billentyűt, hogy megírjam a magam ellenkezését: 

Nézze meg a késélező ember videóját, mit csinál. Köszörül egy kicsit, majd különféle köveken, csiszoló vásznakon huzigálja azt a vasdarabot, ami egyre élesebb lesz, s az utolsó húzogatások cigaretta hamun is ugyanazok a mozdulatok lesznek. Az eredmény pedig borotva éles kés. 

De nem írtam meg. Nem akasztottam össze vele a bajszom, inkább megborotválkoztam. Ha valaki a tudomány, de bármilyen tudás felépülését is érti - ilyen nekem Dávid Gyula - az nem villog a korabeli alkotó már meghaladott tézise fölött érzett fensőbbrendűségével. Ja, hogy az még csak nem is saját, csak tanult 'jószág'.

Így fordultam vissza én is a harminconéves magam írásához a mai tökéletességem tudatában, s inkább élvezetet kerestem az akkori bohóckodásban. No meg a kordokumentumot, hogy a mobil telefonok kora előtt kék busszal közlekedtem a munkahelyemre, és mindenfélét beleképzeltem a morózus, féléber utastársakba.

Történelem? Nem. Ez túl nagy szó. De kíváncsi lennék ennek a Paxel néven alkotó fickónak a 20 évvel későbbi szövegére úgy, hogy visszanézi a mát.

Sok esélyem nincs rá, csak játszom a gondolattal.

Ma régi wincsimet dugtam fel a gépemre, és jót nevettem magamon, illetve több, mint 20 éves novellámon.

 

 Az agglegény

______________________________________________________________________________________________

Megérintett. Már éppen elhúzódtam volna, és kerestem valami jó alibit, valamit,

amiért észre sem venné,vagy legalább nem érezné, hogy.., vagy hogy azért.

Aztán mégis hagytam. Mellettem ült a buszon, szoknyája engedte szétnyílni

combjait, és teljesen kényelmesen ült.

Nem volt benne erotika. Semmi, amit nőben észre vennék, csak azért volt hosz-

szú szőke haja, meg olyan borzalmasan nagy mellei, hogy a természet valamit

törlesszen.

Láttam, hogy kommunikálni kíván, talán egy zsebkendőt vár, virágot, könyvet, a-

melybe lopva átpillanthat, rövidesen le fogja ejteni a szatyrát, vagy valamit, ami-

től én, az udvarias férfi felé fordulok.

Legalább most volna nálam valami műszaki könyv. Az kellően riasztó. Egyetlen

pillantás, és vagy tekintélyt, vagy férfifennsőbbrendűséget hirdet, meg azt, hogy

nem érdekel a világ, lám én még itt is dolgozom, tanulok, vagy valami hasonló.

De most üres volt a kezem.

Rám nézett.

Kicsit elhúzódtam, hátha le akar szállni, de ő elmosolyodott, és annyit mondott:

- Ma együtt szállunk le.

Ez a nő tudja, hogy én hol szállok le? Persze. De ő tovább szokott menni. Ezért

is szoktam nyugodtan melléülni. Ő belül, az ablaknál, és meg az utasok felől.

Megmentő közeleg. A lépcsől legalább 100 éves néni reszkető bottal a kezében,

és erre nézett! Juhéj! Átadom a helyem.

– Angyalkám, add át a helyed a néninek! - szólt az előttem ülő kislányra útitár-

sam, mintha valami iskolapadból figyelmeztetné az alvó diákot, akinek a tanár a

nevét már felolvasta a naplóból.

Zsebredugtam a kezem, hogy legalább egy tollat bányásszak elő, meg a bérle-

temben is marad régi szelvény, azon mindenféléket lehet jegyzetelni.

Semmi. Egy árva cerka, egy tollbetét, radírgumi, leszakított fűszál sem akadt a

körmeim alá.

Üvölthetnékem támadt. Belül dörömbölt a kisördög, hogy én nem akarok ezzel a

tehénnel megismerkedni, és legalább azzal a ragadós szemeivel ne bámulna a

szeme sarkából, és inkább gyalog járok ezentúl, vagy túlórázok minden nap,

csak most szabaduljak.

– Tudja, hogy hanyadika van? - nézett rám a tehénszemű Héra kékségével. Fe-

ketére húzott szempillák, a ki tudja hány fok meleg már összemosta kicsit a

szemfestékével. Egy szőke nő egyébként se emelje ki sötét színekkel a szemeit,

mert borzalmas.

– Nem tudom. - feleltem majdnem mogorván, és próbáltam ismét terepszínt ölteni.

– Akkor majd én megmondom. 21. Az anyám születésnapja.

– Gratulálok. - motyogtam az orrom alatt, de semmi kérdés, hogy hányadik, és még

a fejem is a szemközti tinilány melleire fókuszáltam. A kis szeplős baba nem láthatta,

mert a fejével egymagasságban egy csellót tartó barátnő állt a hangszerével együtt

jó maszkot, jó búvóhelyet jelentett. Meg egyébként is az autonómiám visszaszerzé-

se volt a cél.

– Anyám ma odaköltözött maga mellé a földszinten.

Püff. Akkor ezentúl hivatalosan létezhet a közelemben.

– És szeretném elkérni a telefonszámát, mert esténként felhívnám, ... persze csak,

ha nem zavarok.

Nem? Nem zavar? Esténként? Ott nálam?..

– Tudom, hogy egyedül él, és hajnali kettőig is égni szokott a lámpája. Tudom, hogy

hol dolgozik, meg azt is, hogy verseket ír.

Ez nem lehet igaz. A születésem pillanatát nem számolta ki?

– Azt is tudom, hogy a szűz jegyében született, érzem, most meztelennek érezheti

magát. Ennyire nem kellene megijedni. Nem örökre akarom. Pár hétig csak, ameddig

bekötik neki is a telefont.

Ez jó. Még mindig nem szóltam egy szót sem, csak megkapaszkodtam az előttem ülő

széktámlájába. Nem akarom. Ezt a nőt, az anyját, a pereputtyát, és senkit. Nem akarok

átjáróházat a lakásomból, és reggelente nem fogok azért mindig beágyazni, mert vala-

ki bejön a szobámba, és odaterpeszkedik, és ráül utcai ruhában az ágyneműmre, s

még beszélgetni akar arról, hogy mit főzött, meg utána még bevásárolni is nekem kell

majd, meg hol fahéjért, hol tejfölért dugja be az orrát, és amikor végre hazatérek vala-

kivel, akkor a telefon átrendezi az életemet... De azt fogom mondani, hogy nem fizet-

tem, és kikapcsolták...

– Tudja, én a postán dolgozom, és onnét tudom az adatait. A mobil a drága lenne,..

ugye számíthatok magára! Sőt a számát is tudom. De mégiscsak jobb megkérdezni.

Mégsem olyan tolakodó.

Méghogy nem tolakodó. Hát micsoda? Egyenesen a csöndes kis világomat irtja ki. Egy

elefánt a porcelánboltban. Nem jó. Egy macska az egérlyukban. Kifelé!

– Én átadnám magának a vonalat. Addig ...

– Nem, ezt én nem fogadhatom el. Bár a kötvényes telefonnál csak egy átírási díj, az-

tán...

– De nagyon szívesen. Én egész nap alig vagyok otthon...

– Elég volna, ha egy kulcsot adna a lakáshoz. Mama még főzne ia magának vacsorát,

mire hazajön.

Úristen! Esetleg még ágyba is bújna velem?

– És volna még egy kérésem. Bedöglött a tévéje, és a sorozatok az egyetlen szórako-

zása. A bátyám holnap megcsinálja neki, de ma este, ha beülhetne magához....

Neeeee! Ebből hogyan mászhatok ki?

Aztán a buszvezetőből kitört a nevetés. Félreállt a járgánnyal, és visszajátszották a

felvételt. Aláírattak velem egy szerződést, hogy a kandi kamera rögzítette felvételt le-

játszhatják.

Hm. Legalább a gondolataim nem hallatszottak ki.

Otthon a hűtőből előhúztam egy fél dinnyét, falatozni kezdtem a tv előtt, amikor csengettek.

Egy ajtótok szélességű hölgy állt velem szemben, és megkérdezte, hogy telefonálhat- e...............

DHCP, avagy megpróbálok egy logikát elmagyarázni

 Amikor kiakad egy kis hálózat, akkor a felhasználó dühös, tehetetlen, és próbálja előkeríteni a rendszere gazdáját, s ha nem sikerül, nyomogat, ki-be kapcsol eszközöket, és ezek után vagy helyreáll a rend, vagy nem.

Tegnap jártam az orvosi rendelőben, hogy megnyugtassam Marikát, s ismét munkára tudja fogni a nyomtatóját is, mert a recepteket már nem tollal írják itt a világ közepén sem.

Ma pedig törtem az agyam, hogy lehetne egyszerűen rávezetni, ne pánikoljon, hanem ezt ő is meg tudja oldani. Legyen az én példabeszédem, egyszerű.

Legyen a hálózatom neve SZTK rendelő intézet. Orvossal, betegekkel, és a legfőbb hatalmassággal, ki mindenek fölött rendelkezik, s a sorszámot osztja, a portással.

Történik néha baj is. Megszólal a tűzjelző, vagy bombariadót gyakorolnak, az épületet mindenkinek el kell hagyni, a míg a tűzoltók, tűzszerészek dolgoznak, s ha a veszély elmúlt, sorban visszatérhetnek az emberek.

 

Először a portás (ROUTER  a fehér doboz az asztal alatt.)

Másodszorra az orvos (A számítógép)

Harmadszora... negyedszerre.. (nyomtató, tablet, telefon, amit használnak a hálózaton, innentől a sorrend tetszőleges.)

Miért?

Mert ha megszűnik a kapcsolat az internettel, ki kell kapcsolni  a routert, hogy elfelejtse az addigi sorszámrendszert. Azaz újra kell indítani a portást, aki sorban maga után elsőnek ereszti be az orvost , majd új sorszámot oszt a betegeknek.

De ha nem jó sorrendben kapcsolja be az eszközöket, akkor úgy jár, mintha a bejáratnál összetorlódó emberek összeütköznének, és a végén senki nem jut be az ajtón. Vagy nem indítja újra az összes eszközét, mondjuk egy-két beteg benn marad az épületben, és szorongatja a régi sorszámát, vagy nem szólítja be senki a rendelőbe, vagy kiosztja a portás az ő számát, és veszekedhet, hogy ki volt ott előbb, esetleg az orvos nem jut be a rendelőbe, mert nem ő lépett be a portás után először.

A számítógép az ilyen munkahelyen segítség is és nyűg is. Látom. Amikor egy asszisztensnek meg kell tanulni adatbázisokban keresgélni, intelligens nyomtatót a hálózatos rendszerben az automatikus frissítés után újból magyar nyelvűre állítva munkára fogni, akkor visszakívánja a kartoték fiókot biztos. De nem fogja visszakapni.

Műszerészből műparaszt

 Mostanában elnémult blogom nem akartam a nyavalyámmal terhelni. Talán annyi haszna lett, hogy visszakaptam harminc éve elmúlt súlyomat, és a 75 kilóval könnyedébben mozgok. 

Az időm zömét a kaszálás és fűnyírás teszi ki. A meggy már leérett, az utolsókért gebeszkedem a végre termőre fordult fácskáimon. Komoly gazdálkodó nem vált belőlem. Nóriéktól és Jolikától kapott kapott paradicsom palántáim szépen fejlődnek a kiselejtezett mosógép palástokban és tévékávákban. Az öt krumplicsíra is autógumiba került, és van alatta gumó. 

A málnásom visszahúzódott kissé, de Rozi hamarabb megtalálja az érett szemeket, mint én. Igaz, az ő bundáján nem jut át a csalán csípése. Én pedig nem csak a málnalétől vagyok pirospozsgás,.

Napi sétáinkon megfő az agyam, olyan meleg van, de a hét végén ugyanazon melegben átlibbentem Bódvavendégibe (Hostovce) kipróbálásképpen a bicajomat. Ja, mert az utolsó miskolci utamon túlterheltem, és a hátsó kerekemben négy küllőt cserélnem kellett. A hét végére ismét Miskolc a cél. Anyunál szétverték a spajz és a fürdőszoba falát, mert csőrepedés volt, és a harmadik emeleten átpenészedett a fal. A vakolás megszáradt, nekem csak festeni és pár csempét kell pótolnom. 

Komjáti ismét elbúcsúzott néhány embertől. Már nem is akarom sorolni, de legalább a nyár hozott gyerekeket a nagymamákhoz, és élet van, zsivaj az utcákon. Focizó fiúk-lányok, kerékpározók, és visongók mindenfelé.

A macskatóriumunk már csak három kandúrt számlál. A kis bolond Hosszúfarkút, aki az ebédidőnket végigénekli telitüdőből. Vöröske, akinek fontosabb a simogatás, mint az evés, és Nyef-nyef, aki hol barátságos, hol meg sértődött, de kitalálhatatlan, mikor melyik arcát hozza haza.

Rozi immár a szobánkban tölti az éjszakát. A falu szélén élő könyvelő hölgyet zavarta, hogy ugatott éjszakánként 20-30 percet, és nem tud nyitott ablaknál aludni. Nufi pedig félve, hogy kárt tesz valaki Roziban, inkább behozza aludni a kutyát.

Megjegyzem, a falu összes kutyája éjféltájt szintén kommunikál a holdon keresztül. Az egyik felugat, a másik folytatja, és kitárgyalják a napi eseményeket. Ha kimegyek éjjel a kertbe, jól hallom én is, de ha alszom, akkor alszom. Nekem mindegy, hogy tehén bőg vagy kutya ugat. A fizikai fáradság megoldja.

Műszaki küzdelmeim a fűkaszákkal vannak. A hagyományos folyton átszakítja a nyelet, és kifordul, mert egyenetlen a talaj, és a vakondtúrások és hangyavárak, kutyakotorta lyukak megfogják a lendületem. A benzines vacak pedig először elszakadt berántó zsinórral kezdett, majd eltört a tartályba lógó benzincső, és a felkekeredett, az egy hét alatt megszáradt fű megfogta a forgófejet. Végül az új berántó zsinór spirálrugója ugrott szét mindkét frissen vásárolt berántóban. 

A kaszanyélbe bevéstem vasrudat, és a szorítógyűrű mellé Hilti szalagból csináltam még egy bilincset. Egy-egy napot tudok vele kaszálni, de ha lemegy a derékig felnőtt gaz, a négykerekű fűnyíróval gyorsabb vagyok. 

Nufival felfedeztük újra (?) Jókait. Tegnap és ma nem olvastunk, már hiányérzetem van, de nem folytatom nélküle. Csak rácsodálkozom, mi mindent tudott ez az író közel kétszáz éve. Ennek ellenére süt belőle, mennyire szeretett élni, és mennyire szerette az embereket. Még a női logikával is tisztában volt. Pedig az férfiban nagy szó.

  

Vasárnapi aranyozott dugókról

 Az utóbbi időben mindig Attila mozgatja meg a billentyűimet. Most is, bár nem akarom kommentben írni, mert csak mellékszálhoz igazodnék.

A stúdiója aranyozott csatlakozóiról jutott eszembe, hogy még boldogult műszerész életem nekem is a HiFi felé meresztett csodálkozó szemeket, és mindenféle magnók és erősítők és lemezjátszók körül forgott.. ha épp nem valami szoknya után futottam.

Aztán sikerül monitorszervizben dolgozni. Egy sorozat monitornak volt egyforma hibája. Sony-nak is, Philips-nek is. A színek rondán elmozdultak lilába vagy zöldbe. Ezt látta a tulajdonos, én pedig tudtam, hogy a három színből egy kimarad. Nem keveredik ki a fehér és fekete közötti összes árnyalat.

Kimérni nem lehetett, mert amint szétszedtem, a  hiba nem jelentkezett. Járathattam én naphosszat. A bajt csatlakozók okozták. Megoldást a forrasztás jelentett. Minden aljzatot ki kellett forrasztani, kihúzni a fél centis tüskéket, majd szétszedni az ellendarabot, és beletolni a tüsiket, majd átforrasztani vezetékestől, végül az egészet a panelba is. Két vége volt a csoportkábelnek. Mindét oldalon, s akkor szűnt meg az elszíneződés. 

Mire lehet jó az aranyozott csatlakozó?

Ha jól logikázom, akkor az egymással érintkező fémfelületek nem rozsdásodó anyaga nem képez galvánelemet a levegő páratartalmában. Nem kelt önálló hangot, zajt.Kikerülni a jó forrasztással csak készüléken belül lehet, de a keverő pultot nem építik össze a 100W-osnál nagyobb erősítőkkel. Meg értelmetlen is.

Mennyit vár egy vizihulla, amíg a víz tetejére jön?

 A múlt héten a kutam tetején behullott a takaró. OSB lap volt, és már alá is volt támasztva középen. Aztán kihalásztam, amint tudtam, és vittem rá lemezből újat. 

A 22-ben inkább csak nyáron húzom szivattyúval a paradicsomra a vizet, ilyenkor egy vederrel tartok fenn a kutyának, és a kávéfőzéshez. Tegnap pedig kifogyott, és eltolva a lemezt, már dobtam volna be a vödröt, de megáll bennem a szusz. Vörös macskatetem úszott puffadt magányában a kútban. 

Bemászni most nem tudtam, az alulétra a 33-ban volt, és a vödrömet nem akartam összemacskázni. András szomszédtól kérdeztem, van-e nagy kampója, de neki nem volt. Aztán csak találtam drótot, vaspálcát és egy tévéképcsőről leszedett acélpántot. Kivettem, és elástam szegényt. 

Csak később jutott eszembe, hogy ez a macska a múlt héten szakadhatott be, és talán már a víz alatt volt, csak nem láttam, A tavaszi vízállás sokkal magasabb, mint nyáron. Ez a kandúr még nem volt büdös, és nem hullott ki a szőre. 

Amelyik itt lelte a halálát a házunk előttiben, az megkopaszodott, és az egész kút bűzlött.

Megkerestem az árvíz idején osztott fertőtlenítőt, és belecsöpögtettem. Egy darabig a közkútról fogok Rozinak is vizet hozni, ha a 22-ben vagyunk, csak még jár az agyam rajta. Vajon a régi fedővel esett be, vagy a két nap alatt, amíg nem volt rajta fedél. Mert az eső miatt nem vittem azonnal.

Már csak reménykedhetem hátha megtudom, ki macskája járt nálam, és mikor tűnt el neki.

***************

Más.

Attila rádióját sosem sikerül elcsípni, amikor a beszélgetések jönnek. Vagy alszom, vagy nem jut eszembe, s a blogján szereplő linket nem nyitja meg az IPAD minim. Ma rápróbálkoztam androiddal, és láss csodát, azaz én láttam, hallottam, a beszélgetéseiből, amit ma podkesztnek kell nevezni. Divatszó, mint sok más, engem nem varázsolt el. Vitray Csak ülök és mesélek beszélgetős műsorát néztük már a múlt évezredben is. Állítólag Szilágyi János ötlete volt. Bocsánat, ő mondta, én csak megjegyeztem.

Egyébként rákaptam én is a tereferék hallgatására. Jobb, mint a háborúk elemzése. 

Na de miért is mondom el? Merthogy sokat nem beszélgetek én sem. Erről már írtam, nem ismételni akarom magam. Inkább a hivatásos beszélgetők vannak előttem, akik felkészülnek a partnerből. Faggatnak, vájkálnak, vagy bosszantanak. Néha igen jól összepasszolnak, és dobálják egymásnak a témát. A műkedvelőkön pedig érzem, hogy ott a mikrofon. Az a hallgatózó harmadik, akiről meg kell felejtkezni. Ez a legnehezebb.... már ahogy  én hallom ki.

Beszélgessünk!

 

Ezen a bejegyzésen napok óta járatom az agyam. Ma benéztem Attila írásába is, és elolvastam egy Körkép antológiából szintén beszélgetős társaság történetét, de a cím szó szerint egy szilasi lány állandó kéréséből született. Zsuzsa kéri állandóan Nufit, hogy beszélgessenek. 

A lány közel a negyvenhez egy kisiskolás szintjén van. Jóindulatú, és első pillantásra nem is tűnik fel a 'hibája'. Ide jár segíteni Zitának a macskamentős tevékenységében. Ha felfedeznek egy magányos kölyköt, viszik nekik az ételt, eldobált szemetet szednek az út mentén, és együtt bosszankodnak a világ gonoszságain. 

Ha Rozival sétálunk, akkor is beszélgetünk. Csip-csup dolgokról, és igyekszem mókával elütni, amikor belehergelnék magukat az állatokkal igazságtalan bánásmódba. De vajon jó ez?

Biztos jó valamire, mert Nufi ugyan tud folyamatosan beszélni, de én már lassan a megszólalni is nehezen tudok. Gondolkodom szavakon, aminek ott a képe előttem. A fejemben már kilométerekkel előtte járok, és a nyelvem javában küzd egy kifejezésért. Miközben az agyam a szavakat szétbontja elemeire, és a szógyökkel pörget képezget szavakat, cserélgeti a magánhangszókat a mássalhangzók  között, és derül... derülök, ha úgy adódik.

Béla bezárkózott a fejébe évekre, és nem tudtuk pontosan, mit gondol, én még nem tartok itt. Nem is szeretnék ide jutni. 

Van, hogy eszembe jut valami,... mondok példát. Álmomból ébredve eszembe jutott Sztankó Józsi bácsi. KPA* volt Lillafüreden a laktanyában. Nem voltunk sokat összezárva vele, de leszerelés után is odahordta Mészihez a javítanivalót, amit nem tudott megoldani.Legalább 25 éve nem láttam, és nem is járt eszemben. Most vettem a kagylót, és felhívtam Mészit, megvan-e még az öreg. 

Megvan. Viszont a beszélgetés két percnél nem volt hosszabb. Mészinek nem volt rá igénye.

Próbáltam Attilát is hívni egyszer nem is oly rég a levelező program csevegőjén. Nem volt gépnél, aztán elment a bátorságom. Biztos zavarok, Nem ismételgettem. 

A legtöbbet talán a kutyához beszélek. Neki még a szavak értelme sem fontos. Elég a simogatás, hogy a szemébe nézek, és eldobom a labdát.  

Ma például a Bódva szemetéből - amit kikotortak a meder mellé a vízügyesek - kivettem egy szivacslabdát. Nufi háborgott, de a kutyának biztos jó lesz.... gondoltam én. Jó is volt. Háromig. Háromszor visszahozta, majd széttépte. Vihettem a kukába. De legalább ennyivel is kevesebb szemét van a Bódva parton. 

Most pedig azzal zárnám, amit az indiános könyvekben olvastam gyerekkoromban:

UFF, én beszéltem.

*KPA = Kinevezett Polgári Alkalmazott

Összedőlt

 A februári szél nem kímélte Komjáti szabadtéri színpadát. 

Hideg van

 

ásó, kapa, vagy kis harang?

 Jelen esetben a kis harang. A szilasi kis harang. Elhallgatott. 

Amikor a gerincem tiltakozik minden ellen, nehezen szánom rá magam, hogy gebeszkedjek a toronyban, de Pétert sem akarom a sárban hagyni. Először csak végignéztem, mire készüljek. Második alkalommal lefényképeztem, de nem értem el a vezérlő dobozt. Annyit kiderítettem, hogy a behúzó mágnes rossz. Alul bekapcsolva feljött a toronyba az áram, és amikor én játszottam behúzó tekercset, megszólalt, azaz a meglendült a harang. Még nem tudtam, hogy csak a tekercs rossz, vagy a triak is, ami vezérli. A mágneskapcsolót mertem csak megrendelni. 

Ma végre beraktam. Hát kapcsol a mágnes, de a harang csak illeg-billeg. Nincs elég áram a mozgatáshoz. Akkor hát betáp vezeték, az nem lehet,  a nagyharang jó. A középső is ki-kihagy. Akkor a kapcsoló. 

Régifajta, de ha rövidre zárom, akkor sem jó. Megmértem, az nem lehet oka. Marad a négy dióda és a soros tekercs, illetve a csavaros kötések rozsdásodásai. 

A négy diódát graetz híddal fogom lecserélni. Komjátiban is az van, és csak a nagy villám bírta kinyírni. 600V 35A. Cserélni is egyszerűbb.Négy saru lehúz a rosszról, és a jóra átrak.

Lőttem pár képet a behúzómágnesről.  Szegény nem csak megégett, de még a bakelit tekercsteste is szenesedett, és el is görbült. Igaz, sokáig szolgált, mert még 220V-os.

 

 Szilastól pedig elnézést kérek, hogy ennyit kell rám várni.

Fel! Támadunk!

 Én Hofitól hallottam először ezt a felosztást, Judit mást mondott, ő tudta, ki mondta hamarabb így.

Attila ma reggel megemlékezett egy barátjáról, én már több ilyenről emlékezgetek. Különösen most, amikor nyögök. Megállított a derekam ismét, és most is dolgozik bennem a műszerész. Elemzem a folyamataimat.

Augusztus húsz előtti héten kaptunk krumplis ételhez tejes mártást. Sóska, vagy spenót, már nem emlékszem. Megettem a Nufiéval együtt. Viszont elkezdett érni a szilva, és abból is bevacsoráztam. Anyu akkor látogatott meg, és én küzdöttem a felfúvódással. Már rég az ünnepségen voltak, mire én kipaszíroztam magamból a jóga módszerrel a sok gázt. Úgy mentem utánuk, mintha mi sem történt volna. Csak ez a puffadás nem maradt abba. Gondolván, hogy a szilva a fő ok, elhagytam, és a körtét is. A sok édes gyümölcs biztos táplálja.

Nufi pedig kapott valami náthát. Szerintem a kirándulásról hozta, de ő nem így tudja. Pár éjszakai köhögés után neki csitult, én pedig jó szokás szerint egy hétre rá belefogtam. Szendi Gábor könyvéből okosodtunk 8-10 éve, akkor még a paleo étkezést is kipróbáltam, szóval ő mondta, ez természetes. 

De szombaton beütött a mennykő. Nem sikerült székről felállni. Ez a gerincsérv, amit elég jól visszaszorítottam a napi fityegéssel a denevérpadon. Csakhogy most ott volt a levegő nyomása. A hasam felől jön a támadás. Ráadásul amint menni kell valahová, leveszem a melegítőt, és farmert húzok. 

Mi bajt okoz a farmer? Közvetve. Az igazi probléma az elhízásom. Vagyis mióta a hasam kilóg a medencém fölött, a  nadrágok lefelé csúsznak a kulcscsomó, az egyéb zsebben hordott motyók miatt. Tehát meg kell húzni az övet. Ettől pedig nő a nyomás.

Tehát az elhízás az oka mindennek. 

De tovább jutottam az elemzéssel is, mert az éjszaka ezért nem pihenés. A szervezet feldolgozza a napi kaját, és tolja hátrébb-hátrébb. Reggel pedig a felkelés. a kiegyenesedés is a kínok kínja.

A hét végén Nufi anyunál volt. Én a náthám nem akartam megosztani anyuval, ezért ment ő. Vasárnap tért haza. Ötre ér be Szilasra a busz. Délután benézett Péter, hogy be tudom-e építeni végre a szilasi harangba a behúzómágnest. Hát nem mertem, mert a toronyban létrán kell egyensúlyozva csavarozgatni, és pont a felegyenesedés nem ment igazán. Viszont fél ötkor megmakacsoltam magam, és a csendes eső ellenére pórázra vettem Rozit, és elég húzós tempóban kivonszolt Szilasra. Kb. a Komjáti tábláig a csillagokat láttam, aztán csillapodott a fájdalom, és mire a keresztet elértük, már izzadt boldogan lépdeltem a kutya mögött. Oda is értünk. Nufi legorombított, és így ő sem buszozott hazáig, de nekem jól jött, hogy kiment a fájdalom a derekamból. 

Mindez ma reggelig volt jó. Akkor kezdődött újból minden. Hasalás a heverőn, és buborékmentesítés. A befűtés is balettmutatvány lett, ahogy letérdeltem a cserépkályha elé.

Most viszont el kell határozni magam némi böjtre. A túlélésért. 

59

 Telnek az évek. Nekem is. Ünnep, vagy kesergés járjon együtt a szám növekedésével? Nem tudom. 

A születésnapi ajándékom a múlt hét végén jártuk le. Ezt szeretem a legjobban. Elmenni a hegy gerincén valahová. Most épp Szádvár romját látogattuk meg. Kicsit korábban kellett kelni a megszokottnál. Nufi csomagolt elemózsiát, és Rozit is pórázra fogtuk, jött velünk, pedig máskor ez a pihenő ideje. 

Szilasig a 27-es út aszfaltján haladtunk. Hűs volt, de a hátamra ráizzadt a nyakamba vetett orkándzseki. Szorgalmasan törölgettem az orromat. A pollenek megmozgatnak a  fejemben minden folyadékot. Csak a tanösvény közepén a hegymenetben apadt el a forrásom. Onnét már minden tökéletes. 

Nufi a térképen végigélte előre, s kijelölte, merre az arra. A Szabó pallag is a tervben volt, bár kétséges, bírja-e mindenki. Nekem nem volt kétségem, mert eddig mindent kibírtunk. A TOMTOM-ot reggel húztam le a töltőről, és így is csak 18 és fél km-t regisztrált. Utána megállt. Szerencsére az már a hazaút vége volt, és hozzá tudtam adni a visszatérést. 24 km lett a végeredmény. Az út zöme a fák között emberekkel ritkán összefutva sikerült. 

A legnagyobb meglepetés mégis a hegygerincen futó ember volt. Nekünk ez sétában is teljesítménynek számít. Ez a fickó pedig szaladt.

Sajnos sok fényképem nem sikerült. Nem állítgattam át a távol és közeli ikonra a gépemet. Elvonta a figyelmem, hogy gyenge akkuval vittem, és egy-két fotónyi után mindig kikapcsoltam.

A száraz nyár miatt a hegyen talált forrásokból nem tudtam inni. Valami víz csordogált, de nem a csövön, csak a földből bugyogott fel. Nufi lebeszélt róla. 

Az élményeket azon melegében nem is dolgoztam fel. Hagytam ülepedni. 

A fényképező gépemen több feldolgozatlan téma is maradt. 

Az első a komjáti harang. Ott a harang nyelvén egy karika van, abból lóg láncon akkora súly, hogy az automatika meg tudja szólaltatni. A karika alul eldörzsölődött, és a lánc a súllyal lepergett. Össze akartam húzni fogóval, de még satuval sem mozdult. Vágtam inkább bele két vaslemezt, két oldalról befenekeltem karikát, és arra akasztottam a súlyt. A következő héten, vagy nem sokkal később belecsapott a villám a templomtoronyba, és az ADSL telefonostól mindenestől Nufi számítógépével és az enyémből is a kedvencem elhalálozott.  A faluban több házban szintén. Légkábel viszi a jeleket mindenhová, és jó kis antennaként fogta templom villámhárítóján kisülő nagy energiát.

A templom haranghúzó automatája nem volt túlbonyolítva, két graetz híd cseréjével meggyógyult. Most pedig - hogy ne felejtsem el a harangokat, a szilasi kis harang kukult meg. Ott ugyanezt nem egyenirányító híd, hanem  triakos kapcsoló húzat meg egy nagyáramú mágneskapcsolót. A mágneskapcsoló tekercse megszakadt. Ha kézzel betolom az érintkezőt, akkor megszólal a harang. Ja, és még nem találtam  benne egyenirányítót. Már kétszer elvitt Péter, de mindkétszer elég szétszórt voltam. Még nem mertem semmit megrendelni, kell egy harmadik szemle. 

Vittem ugyan fényképező gépet, de használhatatlan volt abban a homályban. A vaku viszacsillant, a vaku nélküli kép elmosódott, bemozdult. 

Jártam anyunál is Miskolcon. A vonatútra könnyű olvasmányként Berkesi András regényt vittem. Hogy mit szeretek benne, nem tudom pontosan megfogalmazni. A rendőri logikát, ahogy mindenkiről személyleírást ad, vagy hogy valós esetekből kalapált össze regényszerűt. Hol pocsék logikával, hogy megcsillant valami az eredeti anyagból. Mindegy. Mikszáth is volt Nufival olvastuk a Tóth Mari történetét. Aztán a Szent Péter esernyőjét, most pedig a Fekete város van soron. De hogy a mindenevőségem is megvillantsam, egy Lenin családja mellett felnövekvő kisfiú történetét vettem az ágyba már két napja. Egy-két fejezetnyit bírok egyszerre, aztán elnyom az álom. Az igazi nehézség, hogy Natália Iljinyicsna nevét még mindig betűzöm. Gorja nevét már bevette a fejem. A szaratovi kisfiú 3 évesen már olvasni tudott, és ezért került Lenin családjába nagyon szegény környezetéből. Biztos, hogy sok szépítés is van a könyvben. Mégis olyan világ nekem, ami nekem csak regény. Nagyapám kapta - anyu mostahája - az LKM pb-től 1964-65-ben végzett pártmunkájáért. A legszebb az egészben, hogy párttag nem volt. Anyu szerint sem, és anno, gyerekként is hallottam, mert beszélt róla. Faggattam a háborúról, meg 56-ról. Szibériai fogságból már nem tudott visszamenni Brassóba, ahol született, és élt. 56-ról pedig azzal dicsekedett, hogy nagymama testvére Laci bátya nem mert bemenni a gyárba dolgozni, mert a párttagokat megverték, nagyapa pedig vígan bejárt. Nem volt félnivalója. Ezt a történetet névnapozáskor kicsit spiccesen többször is elmondta. A könyv elején beírásnál pecsét nincs, és a sokat emlegetett "Toncsikáék" voltak a tréfamesterek. Szerintem a kolleginák köszöntötték fel így. Kideríteni már nem fogom tudni. Marad az, amit én őriztem meg, és amire anyu emlékszik.

Na, ne legyek túl hosszú, megnézem, milyen fotókat érdemes ideilleszteni.

 

  

Egy kicsit megint tudunk olvasni

 Dicsekedésnek hangzik? Mert annak szánom. Köszönhető Attilának.

 

 

A Muskóci füzetet kezdtük a diófa alatt olvasni. Naponta egy írással haladtunk, vagy kettővel, de nem akartuk túlzásba vinni. A nem akartuk Nufira vonatkozik inkább, mert én már a megérkezés napján hanyatt dőltem az egyik ágyon, és átolvastam. Nufi szereti megrágni, mielőtt lenyeli, és újba kezd. Én pedig Rozira hajazok. Az a biztos, amit már lenyeltünk... és ki is jött.

 A következő Móra Ferenc Parasztjaim kötete. Hosszabb írások, és a fanyar humora mellett jó kis hidegzuhany, mit éltek meg a két világháború között az urambátyám Magyarországán a falvakban. Másképp élte meg a városi, és az uralkodó csoport is. Mindegyik igazába bele tudom képzelni magamat. Talpra állt az ország, és olyan elméket nevelt ki, akik atombombát is kifejlesztettek, és olyat is, aki megkérdezte: Kiviszi át a szerelmet a túlsó partra? 

Az egyik polgári (zsidó) családból, a másik paraszti környezetből nőtt ki, és hiába volt oly művelt elménk, mint Apponyi Albert. A korábbi századból  hozott tudása mit sem ért a hatalom ellen.

A hatalom pedig olyan betegség, melyet jobb elkerülni. Sem megszerezni, sem alávetődni nem jó. 

Ahogy látom - vagy láttatja Móra - a szenvedés bárhol gyötör is, a magad kis világában meglelheted a békét. Még akkor is, ha sajátjaid irigyek, ha elveszik azt, amiért dolgoztál. A föld mindig adni fog. Ételt és fedelet biztos. 

Miből lesz a cserebogár?

 Az én válaszom legtöbbször az, hogy abból, amelyikből több van a bogárgyűjteményben.

Persze nem ere vonatkozik a rácsodálkozás. A soha nem sejtett tehetség előbukkanását szokták így megálmélkodni.

Ma ilyen összefüggésre bukkantam a jutubin. Kedvenc zeneszerzőm: Frank Zappa filmjét dobta fel. 1963-ban a Steve Allen Show-ban szerepelt. Fekete fehér felvétel. Már azért is megnéztem volna, mert 1963. Akkor születtem. Fiatal zeneszerző mutatkozott be a filmen. Zappa öltönyben, komolyan kezdett, de állandó nevetésbe fulladt ő is és a riporter is. 

A téma volt nevetséges. Frank biciklin játszik. A bicaj a hangszer. A küllőin vonóval, dobverővel, a kormányán, mint fuvolán kelt hangot. A szövegből keveset értek, mert nem tanultam angolul, de lejött az egyéniség a cingár fickóból. Az első pár nyekeregtetés és csapkodás után felment a függöny a hátuk mögött. Kisebb szimfonikus zenekar ült és várta az instrukciókat. Zappa pedig dirigált. Kifejezetten kakofon hangzás kellett. Mint valami nagyvárosi hangzavar dudálásokkal. A sómester húzogatta a vonót az egyik bicaj küllőjén, Zappa pedig dobverővel adta a ritmust a másik bringa küllőjén. 

Na itt volt a nagy UFF. Ráismertem Terry Bozzio dobszólójából részletekre. De ezek a tremolok voltak a kísérő xilofonján is. A forgó küllőkön le-följáró dobverő hangterjedelme is átjött. 

Tehát így születik a zene? A háttérből kicsillog bármi, amit lehet egy életen át csiszolgatni, öltöztetni. Megvan az már kamaszként, csak csírában. Csak pete. Esetleg pajor. 

Nem tudom, melyik filmben volt a Pest-Bécs között járó postakocsi ilyen minta. Az untatta-untatta-untatta-untatta a patkók dobogása volt, s operettszerzőnk agya rárezonált, és lett belőle bécsi sláger. Meg is filmesítették.

     A 30-as évekből származó filmet nem, de a Zappa videót beillesztem.

Lehet, hogy másnak ez együgyűség, de nekem igazi nagy felfedezés. 

 

Másik tanulság. A bicikli olyan, mint a számítógép. Mindenre jó.