2009. június 14., vasárnap

Komjáti napló 2009 - XVI. rész

Csütörtök (folytatás...no meg a titkaim...)

Be is húztam a féket. Illetve nekem is behúzták. Feri ismét sokat késett. Ugyan háromkor körbejártam a kertet, - rendesen felverte a gaz – de hamar lehiggadtam. Inkább nekiültem szétszedni egy Orion60-as sasszit. (Ilyen volt pl a Szenzorion belseje, vagy az Uranus)
Legközelebb szétszedés előtt fogom zsíroldózni, mert így alkatrészenként lassabb és jobban kiszárítja a kezemet.
Érdekes, de ez a bányászást mindig a önmegnyugtatásra használtam. Egyszerű művelet. Páka az egyik oldalról, ujjaimmal összecsippentve rángatom ki a kondikat és ellenállásokat a nyomtatott áramköri lemezből. Ha elcsípem a ritmust, nem érzem a forróságot. Még a forrfüleket is ki tudom így szedni. Amikor a pákán összegyűlik egy nagyobb óncsepp, és onnét a lábamra – most is rövidnadrágban, törökülésben a veranda betonján műveltem – hullik, minden szitok nélkül lerázom, s csak annyit mondok, hogy fáj!
Mechanikai dolgok - fűrészelés, reszelés, törés – esetén többször tűnik el a jómodorom. Miért?
Feri megjött. Mondtam, hogy pár perc és megyek. Már főtt a kávé, azt meg kellett várni Érdekes, de meginni már nem esett jól. Ott is hagytam a sörös üvegemben meg a bögrében. Elég volt, hogy keserű a nyálam, és mentem is.
A műanyagot nem vágtam le előre, mert nem mértem le a távolságokat tegnap.
A következő lépés mégis a műszerek elhelyezése volt.
A betűző nap ne érje közvetlenül az LCD-t, ez volt a tervem, és a Feri mutatta helyek nem tetszettek.
Megkértem, csináljon valami mást, én pedig beültem, és rakosgattam a sebességmérőt és a sárga műszert is ide-oda a fülkében.
Jobbra találtam egy keretet. Polcféle, de nincs bedeszkázva. A keret aljára fel lehet úgy csavarozni a két műszert úgy, hogy nem takar ablakot, jobb kézzel eléri, és nem akadályoz semmit.
Közöltem az ötletem, majd Feri Jóváhagyásával megvalósítottam.
Ez annyit jelentett: hazaugrottam füleket gyártani valamiből.
Ismét a GS monitor vaslemez merevítőjéből tudtam alkotni. Kivágtam olyan részeket, melyben menetelt lyukak is voltak, de csavar nem kapott bele.
Átfúrtam és kerestem anyás változatot.
Sokáig tarthatott, mert bár az utolsó rögzítésénél jártam, utánam jött Feri.
Nem baj.
A reed relé beszereléséhez úgy kell a kerék mellé behajolni, amit nem szeret a gerincem, de Feri segített.
Még az eltört üvegalkatrész helyett hoznom kellett másikat – volt, mert Jánostól kaptam a múltkor egy egész Elka55-öt. Abból egyet használtam el eddig.

A kipróbálásból még nem lett semmi, mert a kereket Feri nem tudta megemelni. Megnéztem, hogy kb. 15-20 cm átmérőjű lyuk van a kombájn alatt. Erre én meg sem próbáltam volna emelni. Legalább 1 négyzetméter betonlapra, vagy többre helyeztem volna az emelőt. A krokodilom három és fél tonnát bír emelni, nem ajánlottam fel, hogy áthoznám. Ez a monstrum 11T.
Hét után esni kezdett. Nyolcra értem a telefonfülkébe. Átáztam, nem volt hosszú beszélgetés. Még az is nehezítette, hogy pár fiatal odagyűlt 'zenét' hallgatni. Először azt hittem, a kocsmából jön a tuc-tuc, de később kiderült, hogy a kocsma előtt álló kocsiból.
Itthon még behordtam a sámlikat esőmentes helyre, meg behúztam szürke kádam. Most jó félig, vagy inkább 2/3 -ig volt. Alágörgőztem, ne lötyögjön ki sok.
Anyu még hívott, hogy megvették a refi izzókat, Szombaton elhozzák. Lehet, hogy jön Csámpi is.
Jó, majd nagyobb rendet rakok.

Este gondolkodtam Makka körkérdésén. Illetve én tőle kaptam. Mik a titkaim? Nem tudom.
A helyzet szabja meg, kinek, mit lehet mondani.
Öngyilkosjelölt barátnak nem mutogatjuk a feleségéről készített kompromittáló fényképeket. Még úgy sem, hogy eredetileg a Citadellát ábrázolja, amint német turistacsoport hagyja el a panorámabuszának lépcsőjét a kép közepén.
Önostorozásra álljak át?
Például a kávé egy olyan eszköz, amit magam ellen fordítok. Ha tehetetlen vagyok, ha bántani kellene valakit, akit nem akarok, ha minden mindegy, akkor vödörrel.
Érzem, hogy szúr a szívem, hogy leáll az akaraterőm órákra, és ülök belebámulva a nagy semmibe, és felsorolom magamnak a hibáimat. A legsürgősebb tennivalóim kellős közepén hanyatt fekszem, és megvárom, hogy a szívem dobogása visszanyerje eredeti ritmusát. Csak ezután kezdem megoldani a lehetetlent.
Nem tudok lemondani. Ami nem sikerül, azt előveszem újra és újra és megint, és akár öt év múlva is, mert azóta fejlődhettem.
Körbeveszem magam a múlttal, mert minden és mindenki hagy bennem egy kis rókát, s én a Kis Herceg felelősséggel tartozom valamennyiért. A tudatos énem lerázza már, de belül nem.
A tiszteld apádat és anyádat parancsolat sohasem volt erősségem. Egyáltalán, a tisztelet szó kap állandó kérdőjelet, s magamra is igaz. A tanáraim véleményére is csak kíváncsi voltam, és ha megfogadtam, az inkább arról szólt, hogy azt az utat is kipróbáltam.
A hibáimat nem szégyellem. (Nem mindet. Pl. a pocakomat igen.)
Ha valaki nekem esik bármi okból, úgy indulok ki, hogy hibáztam. Visszafejtem, mit tettem, s vagy helyrehozom, vagy ha nem hibáztam, gunyoros leszek. Piszkoskodom, piszkálódom az illetővel.

Az önfegyelmem sem a régi. Ha egy egér megharap, megfricskázom érte. Vagy addig simogatom, amíg megbánja. Ez utóbbi mondjuk hangulatfüggő.

Szeretem, ha nem tartanak butának. Ha okosnak tartanak, attól menekülök, én nem mászom keresztre, hogy felnézzenek rám. Nem vagyok mártír típus.

Megvan már a hét?
Mert számolni is utálok. Piszkosul idegesít, hogy valami megéri, vagy nem. Amíg egyedül éltem, ez ösztönösen működött. Ma már előre kell kalkulálnom, elfogadtatnom a költségvetést, és nem veszek meg alkatrészt a saját szakállamra. Ismerősnek és rokonnak sem. (Anyut kivéve.)
Gyűjtögetek. Megfojt a gyűjteményem, de szétszedve addig zömítem, ameddig lehet, és raktározom.
Működik. Az ócskaságokat ugyan nem javíttatják, de egy Sokol 308 vagy Junoszt tévé otthonérzetet ad. Nekem soha nem volt otthon, csak amíg javítottam, de mégis jó. (Kis tévéből Universum, meg magnóból is, rádióból meg Toshiba.)
A könyveimtől varrás mentén repednek a polcaim. (Már uncsi lesz, de szeretem Markos-Nádas poénokat.) Van, amit egyszer sem olvastam, de ott a helye. Pl. a képes történelem sorozat reneszánsz részét tavaly olvastam el először Nufi kiállítását őrizve, pedig harminc éve megvan.
A megismerés öröme minden más elé került. Képes vagyok doksik tömegét összetöltögetni a NET-ről, és bár meg is építeném a műszert, rádiót, bármilyen kütyüt, még élvezetet is okozna, de sohasem fejeződik be. Kerettel, lógó madzagokkal beindul, és úgy marad. Egyszer használom, majd legközelebb kitudja mikor. Pedig csak dobozolni és feliratozni kellett volna.


Péntek

Működik végre a sebességmérő!
Buktató ezek után is jött több is.
A mágnes túl távolinak tűnt.
Megfordítottam. Ha kivettem a burkolatból, odafenn mutatta, hogy elhúzom előtte a mágnest. Ha visszatettem, akkor nem. Lehet, hogy a felni árnyékolja?
Nem. Ennél jobb dolgot találtam.
Egy mérési periódus kb. 4 másodperc. A kombájn 1-2 km/h sebességgel halad, és ez 18 másodperc körüli kerékfordulatot jelent. Még ha megűzi Feri, akkor is csak 4km/h. Részeg gyalogos is simán lefutja egy láda sörrel a kezében.
Felmerült még a lépésszámláló. Esetleg arra cserélni, de nem tudom, van-e hegymászó üzemmódja.
Otthonról elhoztam a sajátomat is. Először azért, hogy megtudjam, mutat-e 1-2 km/h-t. Az kisebb kerékre beállítva mutatott. Próbáltam átprogramozni, de csak 3m-es kerékkerületig jó. Vissza a Feriéhez.
Először is levenni az elemcsatlakozót, és direkt ráforrasztani az elemre a műszert. Ettől végre stabil lett. Mutatni még gy sem akart.
Tegyük a hátsó kerékre? Az kisebb. Fele?
Nem.
Mi forog többet, mint a kerék, de csak akkor, amikor halad?
A tengelye a keréknek.
Bizony, a kerékdobban jókora áttétel van. Olyasmi, mint a motoros kézicsavarhúzóban :-) és ott a megoldás. Csak hogyan számoljuk meg?
Kapcsoló, mondjuk reed relé, és megszakítunk egy zseblámpa áramkört. Én kintről figyelem a fordulatot, ő fenn megszámolja, hányat villan.
Lapos elem nem volt jó. Több wattos izzót nem bír el a reed relé. Tranzisztor meg ellenállás nincs tehermentesíteni.
Feri bekrétázta a gumit, a tengelyt. Én bebújtam a hatalmas kerék mellett, és számoltam. Egy... kettő... három... négy... öt.... hat... hét.. (Már van valami krétanyom, de ez volt az?)... nyolc... kilenc... tíz... tizenegy és fél.
Mondjuk 11. Mondjuk.
Ellenőrizzük.
Most én másztam fel a fülkébe, és ő számolt. (Bi-bi én is vezettem kombájnt beeee .-)
Jó a tizenegy.
Na, akkor ezt ki kellene találni, hogy is lesz.
Jöttek számok tíztől negyvenig.
Elosztottan 11-gyel a 469-et.
Beírtam a 42-t, és működött. Egy vagy kettő vagy három vagy négy. Legfeljebb még finomítunk. Lemérünk 1km-t bringával valahol, és a napi (km)számlálójával
összehasonlítva pontosítunk. (100m-es pontosság esetén 10%. Ha tudnám a következő útját, 10km esetén már 1% is lehet. Csak mondjuk 4km/h sebesség mellett ez a mérés negyed óra, és csak ezért elpazarolni több liter gázolajat értelmetlen volna. Bár nem tudom, mennyit fogyaszt a Rába 8 hengeres motor. )
Még befűztük és bekötöttük az akkufeszültség ellenőrző műszer madzagját az áramtalanító kapcsolóra. Ezzel fejeztük be.
A telefonfülkében állva megismert a traktoros úr, akinek a gépét 1-2 hete feltámasztottam, és kérdezte, mikor vagyok otthon.
Mondom, nemsokára, de tudna-e sódert a Bódvából? Van-e engedélye, vagy kitől kérjek?
A bátyja csinálja, és megkérdi.
Még javában beszélgettem a fülkében, és visszajött egy fél liter mézzel, meg a hírrel, hogy nem lehet kavicsot szedni.
Ő nem is tud, de a bátyja sem.
Hát majd keresünk mást. Csak van itt valami szabályzat, önkormányzati törvény, vagy természetvédelmi hatóság, akinek joga van dönteni.


Szombat

Anyuék napja. Fél tizenegyre jöttek, addig kitakarítottam a konyhát. Öt perc alatt megtelt.
A kis német órát felszögeltem a falra fejmagasságban. Mindig elé rakok valamit az asztalon, így meg szem előtt van.
Anyuék elfoglalták a kertet, én meg kimostam a heti szennyest. Ebéd után újrapermeteztem a krumplit, valahonnét valószínűleg az újabban előbújt burgonyából új bogarak nőttek, és a paprikán mutatott még anyu fekete valamiket. Azt is lefújtam.
Átsétáltunk Jolikához tejért, meg vittük Ferinek a lámpákat. Csak a kutyákat találtuk otthon. Hátra arc. Anyu ismét megmutatta a házukat. Most legalább már megjegyeztem. Nem lakja senki, és kemence sincs már előtte. Az elejét átépítették, és mesélte, hogy majdnem kikapott, mert kimászott az ablakon. Mondjuk földszintes ház, nem lehetett veszélyes a tizennégy éves lánynak.
Az udvar rendben van, hátul a kert búzával bevetve.
Én egyszer jártam benne a dédnagymamával, s már akkor is kukoricát vagy búzát tároltak benne. Nem voltam még öt éves. 1967-8-ban már eladta.
Mutatott még egy kalyibát, ami régen bolt volt. Ott kapott a boltostól bocskorszíjat a bácsitól. Erre a ragacsos fekete édességre én is emlékszem, de nem volt nagyon finom.

Laci bácsi ismét megmetszette a szőlőt, feltöltötte a krumplit. Haza felé tartva benéztek még Irénke néniékhez és a másik unokatestvéréhez. E betűs neve van, de nem Eszter és nem Erzsébet. Talán Edit. De erre nem ennék mérget.
Nekik vadásztatott erdejük van, és Lada Niva áll az udvarukon. Azzal járják az erdőt. A férje panaszkodik derékfájásra. Gyorsan elmondtam, mivel szenvedtem én is, de idősebben nálam 20-30 évvel, nem biztos, hogy használna a csalános és bebugyolálós módszerem.
Pár szó – negyed óra – után elindultam a telefonfülke felé. Fél hatkor ment anyuék vonata, és még nem volt hat, amikor megláttam Ferit az udvaron. Még elkértem az ottmaradt szerszámom, illetve eszembe jutott, hogy rendelt késes biztosítéktáblát. Azt mikor kötjük be?
Meg van még egy igény. A tolatásnál bekapcsolódó csipogó.
A táblát interneten rendelte, ha megérkezik, majd akkor.
Még megtárgyaltuk a sóder kérdést. Épp ott sétált a volt polgármester, és mondott két helyet (Szalonnán és Bódvaszilason) meg a vízügyest, akit telefonon keressek meg. Pedig ha itt valami működik, az csak személyesen szokott.
Majd csak találok valakit, aki bemutat neki személyesen.
Fél hét tájban már a fülkében voltam. Ildi rosszallóan jegyezte meg, - nekem annak tűnt- mit kavargok sóder után, vegyük meg, de én továbbra is azon vagyok, hogy most nem pénzem van, hanem elcserélhető szaktudásom és munkaerőm. Jobb a cserearány, ha csak illetéket fizetek, és én dolgozom.
Este még újra megnéztem a kedvenc filmem. A Tű a szénakazalban-t. Nem tudom, hogy miért szeretem. Talán a kétütemű motoros cabrio járgány tetszik benne ott a Viharszigeten. :-)

2 megjegyzés:

Hajni írta...

Tetszik ez az elcserélhető szaktudás, munkaerő. Én sütivel szoktam fizetni, ha ilyen-olyan szivességet kérek:) Müködik.

Makka írta...

A következőket mint olvasód írom.
Olyan érzésem van, szinte semmit nem tudsz elengedni, gyűjtögetsz. Nemcsak kütyüket, hanem sérelmeket, fájdalmakat, érzéseket is – akár jókat is. Azokat sem rendszerezed, bedobod egy raktárba és ott állnak.
Sok dologgal én is így vagyok. Olyanokkal, amiben rengeteg energiám van, nem akarom átenegedni másnak vagy az enyészetnek.